A terasz

Kora reggel volt, nyár.
A Dunaparton lágyan fújt a szél.
Még viszonylagosan csendes volt a város.

A kávézó folyóra néző hatalmasnak tűnő teraszán sem sokan üldögéltek. Az asztalok némelyikéhez még hozzá voltak támasztva támlájuknál fogva a székek. A napernyők színes vásznai is összecsukva pihengettek. Bár a pincérek már álmos lassúsággal elkezdték a reggeli nyitással járó apró teendőket.
Leült, kért egy kávét, órájára pillantva megállapította, hogy korán ért ide, még legalább negyed óra, mire barátnője ideér. Hacsak nem késik. Nem csodálkozna, szokása…

A kávét lassan kevergetve a narancsban úszó felkelő napot nézte. Még harmatos volt a fű, s ez most hirtelen szembetűnőbbé vált. Meg is állapította, hogy bizony a napfelkelte még itt is nagyon szép… talán nem annyira, mint otthon…

- Hello! –ütötte meg ekkor fülét az ismerős, vidám hang.
- Szia, Ancsa, korán jöttél! Azt hittem, még késni is fogsz!
- Dehogyis, igyekeztem. Na, mesélj!

Közben asztalukhoz lépett a pincér. Ancsa is kért egy kávét, és egy nagy pohár narancslevet. Kata is kért egy üdítőt magának. Semmiségekről csacsogtak, míg a rendelés oda nem ért. Majd halkabbra véve beszélgetésük hangerejét komolyabb dolgokkal folytatták. 

- Na, mizujs otthon? –kérdezte meg Katát barátnője.
- Megint van valakije… -a lány arany fürtökkel keretezett, egyébként szép arcán barázdákat vont a szomorú gond. Fiatal volt még, ám ebben a pillanatban jóval idősebbnek tűnt koránál.
- S mondd, miért csinálod ezt? Hát miért tűröd még?
- Tudom… és igazad van… De mit tehetnék; tudom, hogy hülye vagyok, mégis szeretem! S azzal vigasztalgatom magam, hogy úgyis mindig visszatér Hozzám. Hiába a sok nő, mind csak külsősnek kell neki… s ott van a két gyerek…
-Kifogás, drága barátném, ez mind kifogás! –szakította félbe a fájó mondat töredékeket Ancsa- de tudom… megértelek… nem egyszerű, nagyon nem az!
- Nálatok?
- Nálunk!? Á, ne is kérdezd! Minden a régi. A férjem, mintha meg se hallaná, ha valamiért panaszkodom. Eszébe sincs változni, másképp állni a dolgokhoz! Hiába kértem… Igazából persze, okom sem kéne legyen panaszra, tudod, rendes ember…
- Az! Tudjuk! – s lemondóan legyint egyet, miközben szájának sarka is furcsán rándul …
- Igazából nem veszélyes, amolyan erősen poshadt langyosvíz az egész. Nem rossz, csak épp hányingere van tőle az embernek… -s felnevet. Ám ez a nevetés valahogy fület, lelket sértő…
- S a Gábor?
- Oh, Gábor! –hatalmasat sóhajtott. Hátradőlt a székben, keresztbe tette lábait, szemében felvillant valami furcsa fény, és a távolba révedt. Hosszú vörös sörényébe túrt finom ujjaival. Újra sóhajtott, szinte észre sem vette. Száját vékonyra szorítva összepréselte…
- Ancsa, te szerelmes vagy!
- Ez az! Hát ez az! –hajolt közelebb hirtelen hévvel újra az asztalhoz, és ezáltal Katához, és úgy folytatta- Beleszerettem. S nem tudhatom, hogy Ő vajon így érez-e. –szavai felgyorsultak, mindig gyorsabban beszélt, ha nagy érzelmeit vallotta be- Néha határozottan az az érzésem támad, hogy igen, szerelmes Ő is… a gesztusai… ahogy rám tud nézni… a babusgatása, a hozzámbújhatnéka… az a gyermeki öröm, ahogy fogad sokszor; főleg, ha meglepem, és váratlanul állítok be… van, ami sokat elárul… és hát, nem az első pasim…
-Tudjuk! –és felszakadt valami furcsa kacagás a szőke lány mellkasából.
Ancsa vele kacagott.
- Jól van na. Ha valaki, te igazán tudhatod…
- Tudom, Te! Tudom! Na, de mi a gond, a Gáborral?
- Gond. Gond, az nincs… mindig nyitott a találkozásra. S vigyáz rám. Diszkrét… de azt hiszem, mai napig úgy gondolja, neki csak szeretői státuszban kell egy nő. Eleinte azt hittem, bizonyára hiányzik valaki, aki néha ott legyen Vele a hétköznapjain is… aki főzzön rá, este átölelje… néha meg nagyon nem vagyok biztos ebben…

Néhány pillanatra megállt a beszélgetés. Kata sem tudott erre mit mondani. Szerette volna barátnőjét biztatgatni, hogy ez a férfi biztosan más, mint a többi, mint az eddigiek, és mint a férje…De Gábort nem ismerte, csak barátnője által, és kettejük közül is Ancsa volt a férfi ügyben tapasztaltabb. Hát mit mondhatott volna Ő neki!?

- Az a bolond férjed meg nem is sejt semmit? –kérdezte megtörve a hallgatást.
- Nem úgy tűnik… komolyan olyan, mint aki szerint minden a legnagyobb rendben van! Boldog ember!
- Jó neki! De jó neki, a francba is!
- Hát… ja…

Elfogytak már a kávék, és mindketten az üdítős pohárért nyúltak. Nehéz csönd telepedett rájuk. S ott ült e csöndben minden asszonyi fájdalmuk, kimondatlanul. A két nő szemében tompa lett a szikra, hiszen helyébe az elveszni látszó, lánykori édes remény üres helye ült. Hát ez a házasság? S ebben, így kéne boldogságot lelni? S másnak sem jobb? S mással sem volna másként!?

-Tudod –köszörülte meg torkát, és próbált vidámságot hozni újra hangjába Kata, miközben megszólalt- gondolkodtam már rajta, ha rászoknék a nőkre, vajon akkor is így volna!?
- Ki kéne próbálni! Hisz ki tudja?

Ekkor összenéztek, és egyszerre kezdtek gyöngyözően kacagni. S az önfeledt nevetésben benne volt minden irónia, mit éreztek saját helyzetükkel szemben; s valami furcsa felhang, mellyel fittyet akartak hányni a világ, s az élet minden nyomorúságára.

Lassan megitták poharaik tartalmát, fizettek, felálltak.

- Lesz ez még másként! Lesz ez még másként, meglásd! –szólt Ancsa. Kettejük közül Ő volt a könnyebben pozitív gondolkodásra váltó.
- Vagy rosszabb… de valami lesz… annyi szent!

Ancsa Kata vállát oldalról magához húzva biztatóan megszorongatta barátnőjét. Mosolya már letörölhetetlenül arcára ült.
- Fel a fejjel, csaj!
- Oké! Ha Te mondod! Neked hiszek, tudod!

S a két női alak elindult lefelé a Duna partra, még sétálni egyet, mielőtt megkezdődik számukra a napi munka. Előkerültek a „Te, képzeld, mit hallottam…” kezdetű pletykák… s immár mások hétköznapi életén kezdtek el nagyokat nevetni…

2008. júl. 22.