Jolánka és Sándor házasságának története igazán szokványosnak mondható. Fiatalságuk még arra az időre esett, amelyben erősen nyomott a latba a „mit szólnak mások”, a hagyományok őrzése, az erkölcsi örökség, melyet követni illett (volna).

     Jolánka már félő volt, hogy vénlány marad, és szóbeszéd alapjává válik, szégyent hoz családjára, ha sürgősen vőlegényt nem kerít, és férjhez nem megy. Így botlott Sándorba, aki buszsofőrként kezdte meg munkás életét.
Sándor vőlegény volt már, de az akkoriban még kivételesnek ható, tűsarkú cipőbe bújtatott női lábfej bizony levette lábáról. Néhány titkos alkalom, és Jolánka teherbe is esett. Amint bizonyossá vált, hogy megesett, apjának is szóvá tette Jolánka a történteket.
Tudta jól, apja nem fogja bántani, sőt!
Kezébe fogja venni, és jó irányba fogja terelni sorsát. Így is történt. Még alig nyíltak ki a tavaszi tulipánok, Imre felkereste Sándor családját, hogy az asztalra csapjon nagy hangon –igazi erős, mély hangú, kidolgozott testű, magas parasztember volt, minden porcikájában ellentmondást nem tűrő karakter-, és követelje, hogy márpedig ha így cselekedett, akkor igenis vegye el a lányát Sándor, vállalja a következményeket!
A már nyárra kitűzött esküvő sorra is került, csupán Sándor oldalán a menyasszony személye cserélődött ki.
A menyasszonyi ruha hófehér volt, ahogy akkoriban mondták, mint a hab; a menyecskeruha pedig vörös, mint a lobogó szenvedély. Eltelt az ősz is, már az erdőn csupán a moha maradt természetes zöld, és kisfiuk meg is született. Igazán elkezdődött közös életük. A nagykönyv szerinti menetrend azonban nagyot fordult, mert Jolánka más irányokat szabott –de ez már egy következő történet lesz...



Megjegyzések
* Az email nem lesz publikálva a weboldalon.