Kóborló szél…

Még meg sem szereztél igazán, máris örökre elveszítettél.
Észre sem vetted. 


Elém toppantál nagy hévvel, nagy lánggal égő szenvedélyt gyújtva ott, ahol már régen nem járt tűz, a mélyben hamvadt csak némi parázs. 
Ajtóstul rontottál a házba. 
Meg nem zabolázott áradásodnak meg sem próbáltál gátat szabni, fel sem fogtad, hogy egyúttal mindent le is rombolsz. 
Csak a benned támadt, tomboló erő kiengedésére figyeltél –és semmi másra. 

Megadtam magam –hiszen más választásom nem is igen lehetett… de vártam az értem kapó, megtartó kezedet. 

Tudtam, hogy megvan benned már az a tapasztalat és tudás, hogy felfogd, mit viszel véghez. 

Az ösztön, a hév utat tört benned, ám a szíveddel és az értelmeddel már nem fordultál felém… 


Játékszer lettem kezeid között. 


Az adneralin-löketed, szenvedélyfüggőséged újabb játékbabája.
A felismerés részedről elmaradt, míg az én szememről lehullt minden könnycsepp-hályog.


Már tisztán látlak. 

Látom, hogy kíváncsiságod kimerül a felszínben, az ösztönök megélésének lehetőségében, és még elvétve sem pásztázik érzelmesség vizeinek felszínén… 
Így bár nézel, igazából nem látsz –észre sem veszed, ki van ott előtted… 
Játszol, kerülgetsz, de azt sem kutatod, ki vagyok…karnyújtásnyira Tőled. 

Bármi lehetett volna kettőnk története! 
Gyorsan végigrohantál azonban az egészen, kurta kapcsolódássá zsugorítottad, ösztön viharrá, ami bár elért engem, útjából gyorsan félre állok, söpörjön tovább egyedül! 

Látod, még meg sem szereztél…  igazán. Ám máris örökre elveszítettél.





(alább 1 zenei videót hozok, ha csak 1 képet látsz, kattints a kép közepére, és elindul)





Nagyréde, 2025.01.22.