Új élet sarjad, a régi romokon
Gárdonyi Gézáról valahogy úgy maradt meg bennem minden, mint egykötetes íróról. Az Egri csillagok életem egyik legnagyobb olvasmány élménye volt, még gyerekként. Többször megnéztem persze a filmet is; jártam is az egri várban… Nemrég a könyvespolcról kacsintott rám az
Isten rabjai
című kötete. Meglepődtem. Magán azon a tényen, hogy írt ez az író mást is. Majd életem egy újabb fontos, felemelő, elgondolkodtató olvasmány-élménye kerekedett ki belőle, ahogy lapozgatni kezdtem ezt a könyvet. Igen, valóban nem gyerekeknek való talán… de hogy szélesebb körben kellene forgatnunk, abban biztos vagyok!
Egy, a mai ember számára is fontos üzenetet, egy egyszerűségében csodálatos részletet hozok most el:
„A földesúr nézi a mezejét. És szól:
Ez a mező kopár. Földje régóta terméketlen. Árkot vonatok rá a patakból.
A mező valóban kopár. Henye bogarak, álmos gyíkok, vidám szöcskék, gondtalan tücskök, vadászó pókok és haszontalan hernyók tanyáznak elvadult füvei között, kövei között.
De ím, egy napon munkások jelennek meg, s ássák az árkot. Alkotnak belé zsilipet.
A mező sok apró lakója minderről a készülődésről nem tud semmit. De hogyan is tudna. Látása csak a maga kis körére terjed. Véli, hogy a világ az az egy mező, és hogy azontúl nincsen már semmi.
De íme, egy napon felvonják a zsilipet, s a patak vize zúgva árad a mezőre. Elsodor minden bogarat, pókot, gyíkot, hangyát, tücsköt, hernyót.
Egy-egy kő körül, egy-egy lyuk fölött forgatag keletkezik. Százával kereng és hánykódik a zavaros vízben hangya, hernyó, pók, katicabogár és ürge. Fejüket vesztetten kapkodnak, kapaszkodnak, evickélnek, kepickélnek, jobbra-balra.
S bizonyára így kiáltoznak:
- Ó, Istenem, mily szerencsétlenség!
A mező azonban az áradás után megéled. Nemesebb növények virulnak benne a nemesebb teremtmények céljaira. A zsilip alá malom épül. A malom zúgójában halacskák találnak alkalmas tanyát. A mező virágaira szorgalmas méhecskék látogatnak el, és zengedezve gyűjtik az édes élelmet. Az újabb bogárnemzedék is kövérebb földet, kövérebb füvet, szebb, jobb világot talál a régi helyén.
A világ ura a legnagyobb földesúr. A világ ura is ilyen áradást bocsát néha az országokra.
Az egyes ember csak azt érzi, hogy egy napon borzasztó felfordulás zúdul reá, s a szenvedéseknek szertelen-szörnyű forgatagába került. Nem tudja, hova kapjon, kapaszkodjon, hogy vergődjön ki a veszedelemből. Keserűségében fölkiált:
- Ó, Istenem, mily szerencsétlenség!
De a századokkal később élő ember látja, hogy a nemzet sorsa abban a szerencsétlenségben vált szerencsésebbé: tisztult és javult. Nemesebb fajú teremtések léptek a tökéletlenebbek helyére, s a földtekének azon a kis részén rendezettebb, virágzóbb az élet.
A tatárjárás is, lám, mikor rázúdult Magyarországra, véltük, vége a magyar világnak! A népesség összekavarodott, falvak és tanyák elpusztultak, a lakosság ezrével, százezrével menekült a városokba és várakba, nádasokba, barlangokba, erdőkbe, külföldre. Oly emberek, akik henyélve ültek a föld zsírjában, s mégis egymásra agyarkodtak, a veszedelemben összeszorultak egy-egy kis helyen, s megosztották egymással az utolsó karaj kenyerüket is. A király, aki a görög udvarban megszédült a saját méltóságának magasságától, s uralkodását azzal kezdte, hogy tűzre hányatta a nemesek székét, amelyen azelőtt a királlyal való országos tanácskozásokban ültek, egyszer csak arra virradt, hogy az ő széke is elégett: birodalma vesztetten futott le a messze tengerre, és siratta megpusztult országát, megfosztott nemzetét, koronás nagyuraságát.
De lám, a tatárok eltakarodtak. Az ország népe visszatért a régi tűzhelyhez.
Egyszerre milliók keze nyúlt munkához. Városok, várak keletkeztek. A király külföldről hívott be és telepített le értelmes iparosokat. A zsidóság is visszatért. Hozott portékát és pénzt. Magyarország alig tíz év folyamán nemcsak hogy kiheverte a tatárjárást, hanem még műveltebbé, szebbé vált. Nagyobbodott is. Hatalmasabbá is erősödött a nyugati államoknál.
A király az országrendítő csapásban megértette, hogy nem a nemzet van a királyért, hanem a király a nemzetért. Öregségére megérte, hogy Magyarországot nemcsak helyreállítva látta, hanem föléje is emelkedve Európa legvirágzóbb, legerősebb országainak.
És a fiával történt torzsalkodásai is, noha mind a ketten csak személyes keserűséget éreztek bennük, mily javára váltak a nemzetnek!
Az isaszegi csata után mind a kettő mindenféle jutalommal, adománnyal iparkodott magához kötni a híveit. Barátjaikként bántak velük. A királyok barátjai pedig már lelki mívelődésre is törekszenek.
A nemesség már nemcsak földbirtokos úr volt, intézője is lett a nemzet sorsának.”
Nagyréde, 2013.05.07.