Este érkezik lassan. A levegőben nyomott hagyott a nyári forróság.Érezni illatát, ízét; pedig a levegő már kellemes hűsével cirógatja átforrósodott bőrömet. Ontja magából a napközbeni meleget minden. Hírét hozza, emlékeztet rá: forró nyárban élsz te Vándor! A szomorúfűz lehajló koronáján még átcsillan a lenyugvó nap fénye. Ágai védelmezőn borulnak fölém, mint oly rég vágyott erős, engem védelmező karok. Itt ülök. Olvasok. 11 levél, nyomtatásban, mappába fűzve. Kíváncsian kezdem el a sorokat. Lelkem megtelik valamiféle ünnepélyes várakozással, olcsó kis reménnyel…Amit ír, és ahogyan írja: ott lépdelek.
Egyedül.
Átérzem minden érzékemmel a történetet, mintha rólam szólna… Szívem már rozsdás lakattal rég lezárt kapuja nyikorogva kinyílik.. Ki kopogtat itt? Ki merészel? Hogyan merészeli?
S nem tehetek ellene… sőt, nem akarok tenni! Jól esik! Érzékszerveim mind kihegyeződnek…Iszom a fehér lapra fekete betűkkel nyomtatott, egymást követő betűk tolongó halmazát. S képek elevenednek meg…nem értem…hogyan lehetséges? Átéli, leírja mindazt, amin keresztülmentem éveim során. Nem volt könnyű sorsom… de panasz ne hagyja el számat! Volt jóban is részem…és örök bölcs igazság: a valódi jót csak az kapja meg, aki annak befogadására felkészült. Mert a jót értékelni igazán csak az tudja, ki megélte már a rosszat…s én már megjártam bizony a poklok poklát. Fel-felnézek. Leeresztem kezemből ölelni vágyó ölembe a papirost. Az égre nézek. Különös érzések keltek útjára bennem. Felébredtek, előjöttek egyetlen röpke másodperc alatt. Elnyomottak, elhagyottak voltak; már egészen meg is feledkeztem róluk. Sőt, abban is kételkedtem már, hogy volt idő, mikor ezen érzések még létezni véltek Bennem…ijesztő, furcsa hogy most ásítva-sóhajtva előállnak. S megrohannak. Elemi erőt képviselve nem engedik a gyarló emberi elmének a további elnyomást.
Egy nagy madár kezd körözni a nyáresti, aranylóan pirosló ég alján. Habos felhők kuncogva találgatják, mit keres. Nem hisznek sikerében. Az álmoskönyvek, mit régi bölcsek írtak, azt vallják: ha álmodban egy nagy madár megjelenik –régen várt híreket hoz! Nem, nem álmodom. De a híreket nekem is elhozza mégis…tudom.. A lenyugvó nap egy domb mögé bújva még rám veti sugarait. Cinkosan összekacsint velem. Tudja már, amit én még csupán sejtek és remélek…
Folytatom hát az olvasást. Hajamat meglebbenti egy kedvesen-hűs fuvallat, simogatásában mintha messzi helyek álomszép csodáinak nyomát hozná, miközben fülembe súgja: eljön. Itt van már. Egy útra léptek…hamarosan… Elém toppan egy mondat. De hát…! Dátum.. nézzük csak meg, e levél mikor született? Mert hiszen én leírtam ezt, pontosan ezt! S nem csupán halkan magamnak…világgá kiáltottam… ez nem lehet… 10. március 08:40 a blogban rögzített dátum… megnéztem… előkotortam…ezt a mondatot én akkor írtam le: pontosan így…szóról szóra ezt…
Lám, létezik Ő. Ő, aki lát, ért, s egészen bizonyos: engem keres. S egyre bizonyosabb: én pedig őt! S mily régen…egészen az idők kezdete óta már!
A remény bizonyossággá alakul át bennem. Igen, mi egymást kerestük régóta már! Életem furcsa erdejében a nyirkosan derengő félhomályban bizony ezerszer kerestem már utat. S léptem széles, virágokkal szegélyezett édes illatú, sokat ígérő gyönyörű útra, melyen a poklot magát hozta el számomra, az angyalnak öltözött csalafinta ördög. S erről ziháltan kiszabadulva léptem szűk, bokrok karcolásától fájdalmas ösvényre, mely mégis apró csodákat hozott. De mégis a semmibe vitt. S új utat kellett hát keresnem. S kerestem, kerestem, kerestem… Néha megcsillant a félhomályban egy csillag. Belecsókolt a levegőbe egy messziről jött fény. S mindig azt hittem, követni kell a jeleket…eltévedtnek éreztem magam oly sokszor. S bizony útitársamul szegődött a keserűség. S a remény is megkoptatta bennem ünneplő ruháját, fényét vesztette, s leült… bujdokolni kezdett, egyre hosszabban csendben maradva. Nem szólt már az utóbbi időben. Néha biccentett ugyan, küldött egy kis jelet…de leginkább csupán azt üzente: lásd, még itt vagyok! Nem hagytalak el! Nem hagytalak el teljesen!
Újra felnézek. Az égre. Most fogom fel, régen leszoktam erről is. Nem néztem felfelé…pedig amit az esti-szürke ezerszínű égen látok, az ismerős, és a csodák helye. A jeleké, mik a csodákat elhozzák nekünk. S a bizonyosságé: nem vagy egyedül. Soha. Mert fájdalmad az ég fájdalma is, és Isten által mindenkié. S az Ő öröme is eljut Hozzád, vigasztal…hiszen igazából mi egyek vagyunk.
Arcom forró bőrén szinte sercegve csöppen végig a szemem sarkából elindult, a végtelen tengerek vizének sósságát megidéző könnycsepp. A fájdalom jele…s igen, fáj…és éget…és a reményt kelti fel, nyitja meg, s öltözteti újra ünneplőbe bennem! Hogy szebb legyen, mint valaha; szebb, mint új korában! S az lesz… Mert igen, minden elhalt remény életre kel, fuldokolva kér új levegőt! S a bizonyosság szegődik társul a remények mellé. Itt van. Megérkezett. Újabb sorok…Igen, meglestél már, jártál már Nálam. Ebben is egyre inkább biztos vagyok. Oka volt, hogy nem lehettél biztos benne: én vagyok, s oka kellett legyen, nyomós oka, hogy a sors eleddig téged észrevennem nem hagyott. A Sors nagy könyve. Megírva benne történetünk. Nem tudhatjuk, mit ír a holnapra nekünk. Egyetlen egy dologban lettem biztos én. Ezen könyv lapjain meg kell legyen írva: nekünk találkozni KELLETT. S közünk lesz egymáshoz… Érzem. Tudom. Hozzámszegődött lassan a félelem. Megmagyarázni nem tudom. Itt van…az új út, mit oly sokat kerestem, most világosan kerül elő a semmiből. Életem erdejében a levegő is kitisztulni látszik. A szürkeséget barátságosan szűrt falombok közötti napnyalábok által készített puha fény oszlatja el. Körbevon, betakar, megóv, mint az első lepel, amit frissen megszületve körém vontak. Az út egy tisztásra visz. Ahol még nem tudom, pontosan mi vár. S ez okoz félelmet. Izgalommal teli, remegő félszt. Olyan félszt, amit kívánok megélni! S most igazából rohannék Hozzád! Minden erőmmel, ahogyan csak bírok! Hogy megállhassak lábaidnál, belenézhessek szemedbe, és átöleljelek! Szorosan! A megérkeztem végre minden érezhető, átadható üzenetével, jelével!
Lásd, itt vagyok! A nő, akire oly régóta vágytál! Akit ismersz, aki a másik feled! Aki Tőled lesz több, Veled lesz egész, kerek!
Te így írtad: „Olyan jó lenne hozzád futni, mint őszi szélnek áldozott barna levelekben gázolni.”
Olyan jó lenne Hozzád futni, mint évtizedekig tartó tikkasztó sivatagi bolyongásból betérni abba az oázisba, melyről az első pillanatban megérzed: ez a hely lesz örökre otthonod.
Egyetlen bizonyosságra szomjazom még fuldoklón, oly nagyon-nagyon: Mondd, ugye mindez nem csupán csalóka illúzió? Mert bármi történt, -látszatra oly kevés, és mégis annyi minden- ha kiderülne róla, hogy hűtlen érzelmi parázs, abba én, gyarló nő bizonyosan belehalnék. Különös lelkiállapotba kerülve élem most már földi életem. Úgy érzem, megtaláltalak! S úgy érzem, annyi mindent mondanék én el Neked! S úgy is érzem: fölösleges! Hisz mindent tudsz Te rólam! Talán többet is, mint én magam!
Végigolvasván leveleid visszavonhatatlanul beköszöntött az éj.
A hold kiflialakban nevetett az égen, s táncba kezdett vele néhány csillag. Jól esett megnyugodva játékukat nézni. Megmosott testem nehezen találta helyét már Nélküled. Az álom kedves pillangója egy estére elhagyott. Reggelre ébredvén valami furcsa érzelemkeveredés vett elő. Félelem-izgalom-mehetnék és nyugalom őrült, szenvedélyes násza. Soha nem éreztem még ilyet! Nem a földön járok, hisz teszem a dolgom, de lélekben ott vagyok én, ott vagyok: Teveled!
Hát ilyen dolgok jutnak eszembe, ha soraidat elolvasom!