Nálam jártak

Idő. Bár olykor észrevesszük, hogy nagyon gyorsan halad, alapvetően mégis úgy éljük meg napjainkat, mintha mindig, mindenre, természetes módon volna még időnk! 
Mindezt akkor értékeltem át hirtelen, amikor két, nagyon hasonló eset zajlott le, rövid időn belül nálam; s mindkettő arra késztetett, hogy mindazokat a dolgokat, melyek fölött egyszerűen elsiklunk a hétköznapi rutin során, most gondoljam kissé újra! 

Az első történet: 

Pontosan nehéz is megmondanom, ismeretségünk mikor kezdődött. A közösségi hálón, egészen pontosan egy közösségi felületen futottunk egymásba, s bár jókora volt közöttünk a korkülönbség, fél szavakból érteni tudtuk a másikat. Hamar nagyon jó barátok lettünk, „cinkosok”, sokszor összevihogók, akik bármit meg tudtak vitatni, mosolyok és nevetések közben. Egyszer elindult, hogy megkeressen, és élőben is megnézzen magának, ám ezt előre nem egyeztette le velem, eltévedt, és nem talált meg. Mikor  ezt elmesélte, megbeszéltük, hogy fogunk még dinnyézni együtt! Mégpedig hamarosan.  
Ebbe szólt bele az élet, a sors. Beteg lett. Rák. Viszont nevetett az orvosokon, azt is mondta, azt is látta/érezte rajta az ember, akár egy idegen is, hogy egészséges, tevékeny, akinek bizony dolga van még -bőségesen. Néhány hónap úgy telt, hogy jelezte, a gyógyulásra koncentrál, mindenféle kúrákba kezd, így kevesebbet lesz elérhető. Így is volt. Amikor jött, a régi lendülettel, humorral írt, kézzel fogható optimizmussal… azonban felbukkanásainak időközei észrevétlen hosszabbodtak. Bevallom, átsiklottam fölötte én is. 
Már eltelt 3 hét, hogy nem hallottam róla. Lefoglaltak az esti teendők, ám furcsa érzetem támadt, mintha lenne még valaki a lakásban, aki figyel. Nyugodt, békés otthonomban most újra és újra kutatta a hangokat, a sarkokat a szemem, és kimondatlanul (nem akartam a gyerekeim ijesztgetni) zakatolt bennem a kérdés: „ki jár itt?” 
Amikor már kis örökmozgóm az igazak álmát aludta, olyan volt, mintha leült volna mellém valaki. Eszembe jutott Józsi barátom, néhány vicces, örök emlékű gondolatváltásunk, és az, hogy ugyan mi lehet vele!? Javul, erősödik? Ránéztem persze a felületre, ahol kommunikálunk –ám ott csend honolt. 
Végül minden rossz, furcsa érzést el akartam hessegetni, és álomra hajtani a fejem, amikor úgy éreztem, az a lélek, aki nálam jár, érti, ami bennem zajlik… mintha egy kéz, szelíden, a homlokomból a hajat elsimította volna: 
„ne haragudj, és ne aggódj!” 

Pár másodperccel ezután felültem mégis az ágyban, és megmagyarázhatatlan okból a sírás kerülgetett. Úgy éreztem, ez a nálam járó most elköszön! Úgy, mint aki tudja is, hogy a végső búcsút teszi meg! 

Álmot nem, csak nagyon mély alvást hozott az éj. 
Másnap felhőtlennek, megszokottnak tűnt a világ. Újra békés volt az otthonom, és nyugodt a lelkem is. 
A következő estén, egészen későn viszont ültem csak a képernyő előtt, és képtelen voltam bármire! Drága barátom oldalán, a fia a friss halálhírt tette közzé. Megdöbbentem. Hinni sem akartam… ekkor lett biztos, és tudatos, hogy ha már élőben találkozni nem sikerült eddig, a halál küszöbéről még csak eljött, elköszönni –azon az egyetlen módon, ahogy az lehetséges volt.  

Lélekben. 

Második történet:

Mindössze talán egyetlen kerek héttel az első történés után esett meg.
’Pók’ én ezen a becenéven ismertem meg őt. Még iskolába jártam, ő akkoriban már munkát keresett. Az élet nehéz családot, szűk lehetőségeket tett elé. Akkoriban sokat beszélgettünk. Életem egyik meghatározó szerelme az ő nagybátyja volt. Amikor az a szerelem, csúnya szakítással, nagy hangú dörrenés-csattanással véget ért, Pókkal is szinte megszűnt a kapcsolat. 

Pár év múlva összefutottunk. Nős volt, gyermek is született. Bár nem volt sok időnk, mégis megálltunk a sor gyors, pergő idejében, hogy úgy beszélgessünk, mintha csak tegnap este hagytuk volna félbe… egészen úgy, mint régen. Majd újra elvesztünk, saját életünk sűrűjében. 

Este lett, csend, nyugalom. Eszembe jutott, valahogy előkerült. 17 éve nem találkoztunk már. Kíváncsiság lett úrrá rajtam, mi lehet vele. Rákerestem, megtaláltam. A képeken, amit leltem, egy kerek, egyben lévő, jó srác nézett a lencsébe. Ám a szemében… ült valami mély szomorúság.  

Mintha megöleltek volna. Szorosan, erősen. Éreztem a karokat a vállamon, a lehulló könnycseppet, mely a nyakamba csöppen, és a döcögő lélegzetet. Éreztem a fájdalmát, majd a lassú megnyugvást. A saját tüdőm szorított, nehezen vettem levegőt. 
Tudtam, valaki  -újra- végleg elbúcsúzott tőlem.  
Szó szerint 3 percnyi idő múlva, egy ismerősöm megosztotta egy ismerősének a kiírását –egy halálhírről szólt. Pók halálhíréről.  
Az arcomból kifutott a vér. Kutakodni próbáltam, több információ után. Zakatolni kezdett bennem, hogy nem szabadott volna így elhagynom őt! Kapcsolatot tartani, törődni kellett volna vele! Mindez úgy, hogy a halál oka, körülményei ismeretlenek voltak ebben a pillanatban számomra! 
Napoknak kellett eltelni, mire kiderült, a 38 éves ember öngyilkos lett! 

Furcsa, megmosolyogtató mesének tűnt régen, ha valaki megérzésről, lelkek találkozásáról, test nélküli látogatásról beszélt! Átélni a saját bőrömön –megborzongató, mégis valahogyan természetes. 

Át kellett gondoljam azt is, mi történhet, a másik oldalon? Azt mondják, amíg a testet el nem temetik, a lélek még ott jár körülötte. Jelen megéléseim miatt úgy vélem, arra jutottam, hogy amikor valaki a halálos ágyán fekszik, halálának szó szerinti pillanata körül kiderül számára, ki számított igazán! Ott lesz egyértelmű, és világos, hogy ki is, kik is voltak azok, akik igazán fontosak voltak! Jelentéktelenné válik a vérségi kötelék, a családi kapcsolatok –azok emelkednek megfelelő helyre, akik a léleknek voltak igazán társai. Az idő röviddé válik, a felismerés már csak annyit hoz, hogy tőlük a távozó még elköszön! 

Ilyen élmény az embert erősen leltárra készteti! Milyenek a kapcsolataim? Kivel? Ki az, akit muszáj még párszor testében is megölelni, mielőtt esetleg búcsúzni kéne!?  S bizony, ilyenkor átértékeled az időt is. Illanékonnyá, labilissá, röviddé, elfutóvá válik. S akad, akiről tudom, hogy szükségem van még a vele való, teljes értékű találkozásra!
 Bár modern világunk sok mindent lehetővé tesz –az élő beszélgetést nem tudja helyettesíteni ezeroldalnyi hosszú, neki írt levél sem! 

Amit meg kell tennünk –ne halogassuk! 
Akit át kell ölelnünk –azt igyekezzünk átölelni! 
Most. 
Mielőtt végleg elveszne a lehetőség! Hiszen ami ma még természetes, holnap talán lehetetlenné válik! 

2015.07.06.