Álarcosbál
Ahogyan halad előre az életkorban az ember lánya, már nem minden buli igazán buli…
Egy általános iskolai farsangi bál már inkább nyűgös szülői kötelezettség- akkor is, ha imádott gyermekemért ezerszer borzasztóbb dolgokat is zokszó nélkül kiállnék, azonnal, első szóra, gondolkodás nélkül.
Tudtam, hogy ott a helyem. Meg sem említettem senkinek, hogy a szórakozásnak kikiáltott társas érintkezés ezen formája, itt, idegenül ismerős közegben egy porcikámnak sem kívánatos…
A gyerekek azonnal egymásra találtak, szélesen mosolyogva rohangásztak fel-le… néha a mosoly már erős vihogásba csapott.
A terem tagadhatatlanul csudaszép lett, gyönyörű díszlet, sok óra munkája –igazán kár, hogy pár óra múlva leszedik, és szemét lesz belőle.
Készültem! Tudtam, erősen sejtettem, mi vár rám, hát könyvet hoztam magammal.
Egyik kedvenc íróm egyszerű megfogalmazású, tiszta; ébredéseket, felismeréseket hozó sorai –sokadjára olvasom.
Igen, körbe nézve a felnőtt tömegen meg kell állapítsam: papírforma szerint ismerem őket, születésemtől fogva. Legalábbis a nagyját. Persze, sok közöttük a hosszabb-rövidebb ideje bekerült „idegen”. Más falukból, városokból ide települt.
Tudom a neveket. Előkerülnek gondolataimból a helyi pletykák… a Géza felesége a Jenővel… hm… most is össze-össze néznek, nem vigyáznak, vagy már úgyis tudják, hogy az egész falu tudja!? Házasságtörők. Őrzik a látszat csalóka lángjait –az egyik férje karjába kapaszkodik, a másik a feleségének bókol, miközben gondolatban együtt vannak… biztosan nem itt!?
Ezek az emberek, ha rám néznek, ugyanígy tudnak egy nevet… talán néhány régi, és talán néhány egészen friss pletykát. Rólam. S mégis… nem ismerem ezeket az embereket, nem tudok róluk semmi igazán lényegeset –pontosan úgy, ahogy nekik sincs halvány fogalmuk sem, istenigazából, rólam. Azt mondják: „Ismerem!” S észrevétlen hazudnak e kijelentéssel hatalmasat.
Álarcok között járok.
A gyerekeken a farsang, a felnőtteken a hétköznapi életük álarca. Ami lényeges - itt is, így is- bizony, a szemnek láthatatlan.
Láthatatlan a szorongásom, a viszolygásom… talán féltőn kereső anyai tekintetem is, mely a szabadjára engedett, ám féltett kislányom lépteit követi.
Egyedül vagyok egy teremnyi tömegben!
A felismerés persze már több, mint siker –éreztem már így, éreztem már ezt… egyfajta visszaigazolás, „tudtam!” érzés árad el bennem… s az álarcom rejtekének, falainak általam felállítottságából eredő magabiztos biztonságérzete…
S lám, megteremtem ebben a zajos miliőben csendes, visszavonult béke-szigetemet. Képes vagyok kinyitni a könyvem, és valóban felfogni mindazt, amit olvasok… apró, kósza, lopott pillanatok –hiszen közben szemem újra és újra körbe jár, megállapodik gyermekemen, félmosolyra húzódik szám, s szemem visszatalál a könyvhöz. Ezek a mozdulatok, pillanatok ismétlődnek. Ritmikusan. Tudattalanul. Lelkemhez nem hatol el a ricsaj, valahogy fölül emelkedem ezen az egészen.
Kívülről szemlélődöm. Minden tekintetben.
Kívülállónak érzem magam –ide nem tartozónak… s így tekintgetem az embereket, veszek észre titkosnak szánt mozdulatokat, szemvillanásokat… pontosan úgy, mint a rutinos magánnyomozó a megfigyelteket… Nem csupán néz. Lát.
Néha elér egy köszönés, egy kérdés… mégis távoli, kívül elhelyezkedett maradok.
Egyedül vagyok.
S ez választott, önkéntes egyedüllét –jól esik. Persze, mégis van egy kis kesernyés utóíze… szülőfalum, falumbeliek, java része korosztályombeli –otthon kéne éreznem magam közöttük.. akarnám? Jól esne? Tetszene?
Távolról hallom meg a dalt, a rádiókból ronggyá hallgatott –a szöveg az egyedüllétről hablatyol. Összefüggéstelennek, rendezetlennek tűnik… szófoszlányoknak, hangjegy szárnyakon… mikor ismerős, halk hangocskára kapom fel szemöldököm. A telefonom. Sms érkezett. Elolvasom.
Hihetetlenül felvidít –nem is a szöveg, a felismerés. Ott ül, üldögél –akaratlanul belecseppent… egy másik faluban, egy másik, egyedülálló szülő, ugyanígy…
Nem vagyok egyedül!
Sosem vagy egyedül!
Ezt Isten rendezte így…
2012. március 6.
Előző honlapomról a hozzászólások, képként:
