A megvalósult álom

Ősz volt. Magasan járt már a délelőtt. Odakinn esett, szürke, szomorú, és lelassult volt a világ, miközben a kávéját kezdte főzni a kávéfőző.
Tegnap este premier volt. Csillogó taps, rajongó mosoly… oly jól esett lelkének ez mindig! Későn került ágyba. Jól bírta az éjszakázást, de szerencséje volt azért, hogy mára nem volt hamar teendő; így kialudhatta magát.
Mostanában mintha kicsit többet aludt volna… menekült. Szomorúsága, félelmei, magánya elől. Ha nem volt máshová, hát az alvásba.
Kávéja mellé került egy szelet keksz. Beletelepedett a fotelba, teljesen az ablak felé fordította, és bámult ki, csészével a kezében, összekucorodva. Nézte a kis patakokká váló, lecsorgó esővizet az ablakon. S hagyta lassan feltörni lelki fájdalmait. Sikeres, népszerű, keresett ember volt mára. Igen ám… de férfiként megbukott.
Életének első, igazán nagy szerelmi története házassággal, gyerekkel kerekedett ki. Dia négy évvel idősebb volt tőle, sokáig az érett Nő volt számára. Sose gondolta volna, hogy szerelme kevés lesz… hogy szakadék támad majd közöttük, mely egyre nő. Egy idő után tarthatatlanná vált. Külön költözés, majd válás lett belőle.  Csoda, hogy a gyerek miatt, és valami egyéb, szinte megmagyarázhatatlan okból néha még voltak olyan közös pillanatok, mikor igazán egységesnek érezte hármuk együttlétét. Elő-előfordult, ha nem is sűrűn, hogy amikor a fiát látogatni ment, s Dia is ott sertepertélt körülöttük, szinte csoda történt: egy erő egybe seperte őket, és vitáktól, rossz érzésektől mentesen, mondhatni harmóniában leltek békére az egyszerű tényben, hogy együtt lehetnek. Gyorsan múló kis harmóniák voltak ezek. De voltak! Ám tudta: ez a legtöbb, amit ebből még megőrizhet! 

Aztán persze ott volt Viki. Ma is emlékszik gyermeki derűjére, mely egyszerűen éjjel-nappal áradt belőle.  Vidámságtól csillogó szemére… Talán menekült volna? Hozzá? Annak idején? Vagy csak látványosan szerette volna előadni, hogy képes tovább lépni, s a régi viccek alapján megmutatni, nekem is megy a  „fiatalabbra cserélem az asszonyt”?

Ma már maga sem tudta volna megmondani… S egyszerűen csak hagyta, hogy érzelmeik sodorják. Elfelejtett hallgatni a józan észre… itt elmosolyodott. Józanész? Hiszen a józanész se mondta volna, hogy baj lehet ebből! Viki nyolc évvel volt fiatalabb. Szintén szakmabeli. Az életvitel azonos jellegű… és persze eléggé érett csajnak tűnt. Sose hitte volna, hogy öregecskének, avagy egyszerűen más értékrendűnek bizonyulhat majd hozzá .

Közel két év… s immár tessék, Viki sincs sehol! De a furcsa az, hogy hamar megszokta. Dia sokáig sajgóan, lüktetően hiányzott mindennapjaiból. Viki… eszébe jutott az a mondás, mely szerint nem az az igazi, akivel együtt tudsz élni, hanem az az igazi, aki nélkül nem! S ha belegondol, életének két legnagyobb szerelme közül az elsőt érezte inkább úgy, sokáig a különválás után, hogy hiányát sose szokja meg. S persze, rávezette magát, hogy a gyerek, és a további találkozások miatt érzi ezt.

Barátai –akik még a népszerűség előtt vertek tanyát életében- igyekeztek tartani benne a reményt.
Most azonban ördögi körbe került. A média eddigi szerepei alapján jóképű, sármos, nők bálványának állította be. Ismert színész. Felismerik az utcán. Elő fordul, hogy tinilányok sikongatnak, ha felbukkan valahol. S harmincaska feleségek vetnek rá álmodozó pillantásokat, nagy sóhajok kíséretében, mikor autogramot kérnek tőle. S sokszor érzi úgy, bármely megnyilvánulás inkább szól az ismert ember hírnevének, mint a valós emberi lénynek. S persze ott voltak még a szakmabeli nők… de valahogy rájuk sem vágyott!

 - Harcolni akarok egy nőért! – mondta ki hangosan, meglepett tekintettel, saját magának.  -  Hát ez az! Hogy ez csak most lett világos!?

S igen, maga előtt is most lett világos, hogy kell valaki legyen e Föld kerekén, aki nem a hírnevét nézi, s nem omlik ájultan a karjaiba, csak mert látta már 1-2 filmben, vagy  a színpadi szerepeinek egyikében. Valaki, aki nem média által létrehozott csillogó-villogó látszatot akarja, és látja, amivel leöntötték őt! Aki a valódi Sanyira kíváncsi!

S ekkor ötlött fel gondolataiban még valami. Néhány interjúban elmondta már:
„Csak azok a színészek jók, és ez főleg a filmen ütközik ki, akik jóban vannak magukkal. A lényeg, hogy mennyire tudnak a saját tehetségükkel bánni, hogy éppen mennyire vannak kibékülve magukkal. Akkor veszik el a harmónia, ha az ember azt gondolja, hogy őt nem ismerik el, nem elég sikeres, és a hiba mindezért a külvilágban van.”

Igen, a hiba nem a külvilágban van! Sosem! 
Könnyebb a már meglevő utat járni, mint új utat keresni. 
S ekkor jött benne a felismerés: azért akadt el, mert a régi utakra való visszatérést kereste… 
Mert nem tudta igazán elfogadni, hogy azok az utak végükre értek. Nincs tovább. 
Szája sarkába huncut mosoly költözött. Szövetséget kötött Önmagával. S tudta, megtalálja a megoldás kulcsát, hamarosan!  

2. rész

   Az eső erősen kedvét szegte. Nem szerette! Olyan lehangoló volt… egyébként is lehangolódott életében… Bele sem mert gondolni már! Nyolc éve kötött erős kompromisszumot, leginkább önmagával. Úgy vélte, ez vezeti el a boldogsághoz. Mára kiderült: amiben él, az sokaknak, kik kívülről látják, talán álom… Neki a cukormázzal bevont pokol… émelyítően édes, és folyton hányingere van az egésztől!

Mindig az a lány volt, aki mindent nagy hévvel csinált. Nagyon tudott szeretni, és nagyon akart szeretni! Többször kiderült azonban: egy-egy kapcsolat csak azért jött létre és működött egy darabig, mert annyira akarta…
S nem valós érzelemmel találta szembe magát a benne kelt érzelem. Mikor kiderült, persze nagyon gyűlölt… látványosan, megmásíthatatlanul… s bizony sokszor még csak nem is alaptalanul…  

Érzékenységét érzéketlenség mögé tudta rejteni. Túláradásra képes szeretetét közönynek, hidegségnek tudta mutatni… 
Belül forrt… sokszor… Ám a belsejébe, valódi érzéseibe belátni csak az volt képes, aki tényleg ismerte. Családja sem tudta igazán, ki is Ő. Az öccse, az öccse igen! Ő tudta, hogy nem azt kell nézni, amit szavakkal mondd… mert az csak a kemény páncél…

Sok sebet ejtett rajta az élet… és az életében tiniként felbukkant szerelmek…
Fiatal felnőttként tele volt már tüskékkel… csalódásokkal. Már nem értette az embereket, nem értette a világot… S megtört a hite a szerelemben.
Édesanyja egy szerelmi csalódása után azzal próbálta vigasztalni, hogy igyekezett neki megfelelő jelöltet találni…
Akadt is egy férfi… Látszólag minden rendben…Elindult a kapcsolat. 
Egy reggelen –három hete tartó aggódás után- orvoshoz ment a lány. Aki közölte vele: terhes. Vegyes érzelmek keltek útra benne. Estig tépte magát. Este találkozott Gáborral, akinek el akarta mondani a hírt… 
Elé állt: 
-Terhes vagyok. –csak ennyit tudott mondani. Fejét lehorgasztotta, és bámulta a padlót.
A végtelennek tűnő csendet Gábor törte meg:
- Bárhogy döntesz, én elfogadom. –ennyit mondott. Majd felállt, és elindult a konyhába, szétnézni vacsora ügyben…
Sem egy ölelés, sem egy felbukkanó érzelem…
Magára hagyták! Magára hagyták, a bajban! 
Néhány nap alatt elintéződtek a formaságok: abortusz. S a pokol csak most kezdődött…
Mire évszakot váltott az év, Gábor már sehol sem volt… elfújta tőle messzire a szél! 
Megviselték Anikót a történtek. Olyannyira, hogy amikor már csak robotként tette a dolgát, és elfelejtett mindent, ami örömet adhat, s a környezete aggódva figyelte, ahogyan elfogy lassan, mint a sokat égetett gyertya… talán már nem is volt egészen 43 kg… hagyta magát becipelni a pszichiátriára. 
Három hetet töltött benn. Altatták, gyógyszerezték, etették. Rádobtak hat kilót, és egy marék gyógyszerrel a kezében hazaadták. Gyakorlatilag életfogytig gyógyszerezésre ítélték. Otthon még eltelt egy hét így…

Egy reggel felébredt, később, mint szokott. Indult kávét inni. Gyengének érzete magát. Édesanyja kiöntötte neki a kávét. Nyújtotta a csészét felé. Döbbenten vette észre: a keze erősen remegett. Nehezen ment, de megitta a reggeli feketét… bár aznap reggel, egészen más ébresztette fel teljesen. Visszavonult a szobájába. Már tudta, a gyógyszerek, mint valami erős narkotikum hatnak rá. Elég egy órányi késés a bevételben, máris elvonási tünetei vannak.

Döntött. Ez így nem mehet tovább! 21 éves… 
Belesöpörte a gyógyszereit egy zacskóba. Levitte a kukába. Mérgesen de elégedetten csapta rá a kuka fedelét.
Elkezdett enni, sportolni, és újra megtalálni az életben a szépet. Néhány hónap múlva azt is eldöntötte: lesz neki szép, boldog, irigylésre méltó családi élete!
Megmutatja majd Ő! 
Elkezdte magában listára írni, milyennek is kellene lenni a jó férjnek…  
S néhány újabb hónap múlva már randevúkra járt, a felállított elvárásokat keresve…
Az életben nincs véletlen. S ha valamit nagyon akarsz: megkapod a sorstól. Egyszerűen magadra vonzod… Anikó is megtalálta azt, aki ugyan érzelmeket nem keltett benne –de ez biztonságosnak is tűnt! Azt a férfit, aki jó életet adhatott neki, és aki mellett egy egész élet lehet szépen kiszámítható! S neki, akkor, ott: erre volt szüksége. Egyenességre, egyszerűségre, biztonságra, simaságra, kiszámíthatóságra.

A megismerkedést fél év múlva esküvő követte. Persze, a saját rokonságában is az a hír járta: biztos terhes lett, azért e hamar lagzi… S elégedetten mosolygott magában, amikor a következő év tavasza hozta el a hírt: kismama! Az első házassági évfordulójukkor már gömbölyödött a pocakja, és élvezte a növekvő kis lényt, minden mozzanatával…
A következő három évben lekötötte a gyereke, akit annyira várt már! 
Élete mintaszerű, s valóban a várt remények szerint alakuló…
Egy év múlva pedig kártyavárként omlott össze újra Anikó…ám ekkor már „csak” lélekben… jött a betegség, a rák. Melyben a mintaférjről kiderült: valóban nincsenek felé érzelmei… mintaszerűen, és tudatosan tud viselkedni… de szerelem, nagy szeretet a felsége felé… nincs…
A felépülésben is egyedül volt.
Anikó, a mindig érzelmes lány azzal kellett szembesüljön: akkor is le kell az érzelmekről mondania, amikor a legnagyobb szüksége volna rájuk…amikor már a levegő oxigénje is kevésbé volna fontos…

Ült, és bámult csak maga elé egy éjjelen… Akkor nem jött álom a szemére. Szembesülnie kellett azzal: rosszul döntött annak idején… de hibát nem tudott találni még sem…

Újabb egy év telt el, mely arról szólt: megpróbálja a lehetetlent. Átvarázsolni szépen lassan a házasságát annak, ami valóban boldogíthat… legalább pillanatokra…  

Önmagához közel került… megtalálta, és már nem adta fel azt, aki valóban szeretett lenni. Új dolgokba kezdett, és új örömökre, új barátságokra, ismeretségekre lelt. Az élete lassan kezdett jobb irányba terelődni. Érzelmeket kapott a növekvő gyermekétől. Szépségeket kapott a barátaitól. Örömét tudta lelni új tevékenységeiben…

S bízni kezdett abban: egyszer valóban megleli majd az igazi boldogságot is!

Nézte az ablakon lecsurgó esőt. Tenyerét melengette a forró kávéval… Minden nagy gödörből maga kelt fel, egyetlen döntéssel. 

Ezen az őszi, esős reggelen újra hozott egy döntést. Ajka sarkába egy erős, letörölhetetlen mosoly költözött… amolyan „na, most figyelj, nagyvilág! Jövök!” mosoly…

3. rész

Anikó –mivel nem mutatkozott tehetségtelennek hozzá- írni kezdett. Cikkeket különféle internetes felületre, verseket, egyéb dolgokat. Mikor mi jutott ép eszébe…
Egy nap rászánta magát, hogy blogot is ír. Naponta megosztja gondolatait a nagyvilággal.
Az őszi eső gondolkodásra késztette. Az Internet jó lehetőség. Vannak társkereső felületek… regisztrált is 1-2 ilyen felületen, és igyekezett megtanulni az új oldalak kezelését. Hátha itt toppan be… valaki, aki…
Hetekig jöttek-mentek körülötte az emberek. Barátságokat kötött, értékes beszélgetések is elindultak… de komolyabb semmi.
Az interneten kívül azonban megmozdult a férfivilág. Naponta kapott bókokat, halk és kevésbé halk megjegyzéseket… 
Ma az íróasztalán hegyekben tobzódó papírhalmot próbálta elkoptatni. Kopogtak az ajtón.

-    Tessék!
-   Szia! Bejöhetek? –dugta be a fejét egy, az épületben, de másik cégnél dolgozó régi ismeretlen ismerős.         

- Persze, gyere csak! Legalább nem ezzel kínlódok itt, addig se –mutatott a papírhegyre.         
- Egyedül vagy? Tudunk pár pillanatot egyedül beszélgetni? 

Csend lett. A meglepetés csendje. Anikó agyában cikáztak a gondolatok, mit akar Tőle Dávid? 

-   Persze, beszélhetünk.  –leültette a férfit, és a tárgyalóasztal túloldalán, vele szemben elhelyezkedett. Közel könyökölt hozzá, fejét így két kezén támasztva meg. Szemében a meglepettség kíváncsisága tükröződött.
- Tudom, hogy a férjed… nem érdemel meg Téged! Tudom, hogy nem vagy boldog! S tudom… annyi kifogást, érvet lehetne felhozni… Rég figyellek. S csak áhítozom utánad! Küldj el, nevess ki, vagy tégy, amit akarsz, ma reggel, borotválkozás közben eldöntöttem, eléd állok, és megkérlek: végy végre férfi számba engem!

Újra csönd lett. Dávid szólalt meg.
-Anikó! Végy engem férfiszámba végre! Kérlek!

Anikó elmosolyodott. Felállt. Átlépdelt Dávidhoz. A férfi hátra dőlt a széken, Anikó egészen közel hozzá, szinte szó szerint a térdeinél nekitámaszkodott háttal az asztalnak. Belenézett a férfi szemébe, mosolya egyre nagyobbra nőtt, szemében huncut fény csillant.

-Jó!

Csodás lehetőségnek tűnt. A randevúk sokasodtak. Ám számuk növekedésével az érzelmi érdeklődés a férfiban hanyatlott. 
Egy reggel Anikó, a tükörbe nézve elhatározta: most én állok Dávid elé. Ez így nekem nem jó, és nem kell!
Az épület előtt összefutottak. Anikó köszönt, majd halkan annyit mondott: 
- Beszélnünk kell!
S elsietett a férfi mellett. 
Dávid 5 perc sem telt belé hívta. Megbeszélték, kinn az épülettel szembeni kávézóban találkoznak.
Anikó beérve nem ült le.
 - Menjünk ki innen, kérlek! Ne itt!

A közeli park fái már ismerősként köszöntötték a lányt. Egy pad állt az öreg, bölcs fenyő alatt. Oda telepedtek le. Amint leült, fel is pattant a nő, és leguggolt a férfival szemben, kezeit a térdére tette.
- Dávid! Szép volt, jó volt, de már sok is volt ennyi!
A férfi arcára kiült a döbbenet. Néhány pillanatnyi feszült csend következett, melyben egymás szemét fürkészték csöndesen.

- Nézd, tudod, hogy az érzelem hiányzik az életemből. Amikor elém álltál, nagyon megleptél! S kedves voltál. Érdeklődő. Nyílt, és mindenre kíváncsi, mi velem történik. Nem tudom, mikor fordult át… ma már a telefonjaink is csak arról szólnak, mikor bújunk össze. Mára ez nem több, mint csak szex, és más semmi. S nekem ez így kevés! Tudom, biztos vagyok benne, neked semmiféle terv meg nem fordult a fejedben velem kapcsolatban…
- Ez mind igaz… -a férfi hangja hallhatóan remegett.
- De…?     

- Ez az! Azt hiszem, nem tudok olyat mondani…nincs de…  

A park alatti pad ma emlékként begyűjtött itt egy útjukat kétfelé folytató szerelmespártól származó búcsúcsókot… egy utolsó, hosszú, fájdalmas ölelést.

4. rész 

Anikó ott tartott, már semmit sem ért.  Nem akart gondolkodni, hinni, remélni… Bár, az a remény erősen éltette mindennapjaiban, hogy jön valaki, betoppan, és érzelmeket kelt, amikre maga is érzelmekkel válaszol.

A figyelmének elterelésével foglalatoskodott. Így belevetette magát újra az Internet világába. Blog, és az egyik, megszeretett társkereső felület.
Nem hitt abban, hogy itt társat talál… ám jókat beszélgethetett, és eltöltötte a gondolkodás helyetti idejét. Egy nap belebotlott egy cikkbe. Kedvenc színészének szakításáról írt egy netes pletykalap. A kép… elvarázsolta. Nagyokat sóhajtott.
Néhány nap alatt szerelemes tinivé vált. Munkahelyi gépén a háttérkép is, a képernyő-kímélő is ez a színész volt. Elkezdett mindent begyűjteni Róla. S időnként csak ült hosszú, végtelenre nyúló tízpercekig, és igyekezett a fotó szemébe ásni magát…
-  Tiszta hülye vagyok! 30 évesen itt csorgatom a nyálam, egy elérhetetlen álom-pasi után, akiről még azt se tudom, valójában nem-e valami erősen bunkó, nárcisztikus egyén…
Ám két óra múlva eldöntötte, igazából nem is volna lehetetlen… korban összeillenének. Még magasságban is jó…  

Innentől kezdve napjait átitatta ez az örökre-elérhetetlen, mégis olykor megvalósulhatónak tűnő szerelem. Ebben élt. Tudta jól, valahol ez menekülés is, egyfajta mély álomvilágba, a valóság elől. Most mégis oly jó volt lubickolni ebben!  

Persze közben valami csak piszkálta belül… az internetes társkereső oldalra naponta belépett, és ott lógott, olvasgatva, csevegve órákat. Eldöntötte, tudatosan nem keres! A keresőbe ő nem ír paramétereket, s nem válogat a jelöltek között így. Adatlapját igyekezett egyedivé tenni. Kihasználva a felület lehetőségeit. Sokat írt. Hangulatot keltett. Videók linkjeit tette be. S hangoztatta is, érezte is: „aki kell, rám talál!”  

Levelek, érdeklődések jöttek is. Szép számmal. Valóban úgy lett. Minden napra jutott újdonság… s minden napra jutott kedves szó… Így teltek el a napok… álomködben, egyre messzebb sodródva talán a valóságtól… 

5. rész

Sándor. Több dolgot végiggondolva oda jutott, megoldást az Internet hozhat. Ahol lehet kép nélkül, egy keresztnév, becenév mögé bújva ismerkedni.
Félt is, bízott is: lehet úgy, hogy hosszú beszélgetésekben érzelmeket elindítva csupán egy kellemes kiegészítőként jelenjen majd meg a mosoly a hölgy ajkán, mely a híresség felismerésének szól? Próbálta győzködni magát. Így lesz! Lesz ilyen! Tudta, türelem, és sok bosszúság addig is.
A saját adatlapjára nem sokat írt. Úgy gondolta, kell az a régi, férfiakban felelhető vadász-ösztön szikra… hogy Ő keres! A prédát maga szemeli ki, és kicsit talán még küzdeni is kelljen érte. Így esett volna lelkének jól.
S módszeresen az adatlapok nézegetésébe kezdett. Keresett egyedi megoldásokat, különleges megnyilvánulásokat. Egészen belejött a felület kezelésébe. Így el kezdte a fórumot is olvasni. Itt szigorúan tartotta magát ahhoz, hogy csak olvas, hozzá sosem szól.

Kinézett magának egy-egy hölgyet, és napokat töltött azzal, minden hozzászólásukat megkeresve, elolvassa: ezzel kapva valamelyest képet róla.

Ilyen előzmények után próbált egyedi leveleket írni, így szólítva meg azt a hölgyet, akit máris kissé ismerni vélt…
Sok eredménye nem volt… de minél nehezebbnek, lehetetlenebbnek bizonyult, valami belülről annál jobban hajszolta… „ne hagyd abba! Keress még! Keress!” S e belső hangra hallgatott…

Egy nap megpillantott egy adatlapot. A szemét sem tudta elvenni róla. Máris, a vibráló monitoron keresztül, mintha melegség áradt volna szét, körülölelve, megölelve őt…  A kép, egy csendélet. Egy pohár bor, egy szelet kenyér…

„emelem poharamat Rád, ki itt jársz, kedves olvasó”

ezen első mondatok után a megteremteni kívánt hangulat magával ragadta… elsodorta…
egyre többet és többet adott magából ez a csodaszép gondolatokkal előálló lélek! A szavak, idézetek, videók: mind-mind elmesélt valamit… 
Úgy érezte csodát, igazi nagy csodát talált!
Kedvencnek jelölte, így mozgását követheti, és könnyebben rátalál.

Másnap első dolga volt a frissen kedvencnek felvett –egyébként nála egyetlen kedvencként szereplő- adatlapot újra olvasni. Kedves mosollyal vette tudomásul, tegnaphoz képest a lap bővült. Egy újabb videó link…
-Tehát mindig frissítgeti, ha valami alakul, formálódik benne… -szólt, szinte alig hallhatóan, önmagának.

Elolvasott Fórumbeli hozzászólásokat. Meg is állapította, hihetetlen sokat áraszt e lény itt magából…
Éjjel tudott újra visszaülni. Nap közben végig a túloldali, máris mély élmények hatása alatt ábrándozott…
4,5 órán át olvasta, habzsolva egyre jobban, mit Róla, a számára ismeretlenül is nagyon ismerőssé válóról talált…
S máris úgy érezte, tudja, ki az! Finom nőiességében biztos volt! Kisugárzásában szintén. Úgy gondolta, ez a nő az a nő, aki ha belép valahová, ott azonnal felemelkedik minden tekintet, és mindenki szívesen veszi, hogy Ő, a csupa nagy betűs Nő… megérkezett.
Az is világos lett, össze kell ám szedje magát! Nem írhat egy ilyen nőnek valami olyasmit, hogy „olvastalak, tökre élveztem, nem bánnám, ha beszélgetnénk!”
Ha igazán hatást akar gyakorolni, akkor ide bizony valami egészen hatásos dolog kell! Valami, ami jobb, több, minden eddigi egyedi levélnél! Valami, amivel egy érzékenyen kifinomult léleknek eláll a lélegzete… amire felkapja a szemöldökét, szélesen elmosolyodik, és azonnal választ akar írni… de legalábbis jó kedvvel ízlelgeti, kóstolgatja a sorokat, mint egy pohár jó fajta szép, régi bort… s melynek bársonyát örökre emlékébe vésve magába olvasztja… vérévé teszi.  

-No, barátom! Feladtad magadnak a leckét! De rendesen… -szólt ezen töprengve, a tükörbe nézve önmagához.

Szívében máris a vadász édes, vadat meglátó, felcsillanó öröme… A szép, nemes vad megvan… most már rajta múlik!

6. rész

Bekapcsolta az irodai számítógépet. Már jó szokás szerint mosolyogva köszöntötte a színész oly ismerős mosolyát. Néha még óvatosan a monitoron az arcéleket is megsimogatta… nem látta senki még ilyenkor, mindig ő nyitott… s e lopott, nevetni valóan gyermekded kis gyengédséget szívesen engedte meg magának…
Szokás szerint elrendezte az induló reggelt.
Mire a főnöke beért, a kávéfőző bekészítve, csészék előkészítve, gépek bekapcsolva… lágy zene szólt… a virágokra rápillantva, ha kell őket már meglocsolva…
A sürgős dolgokat előkészítve…
A főnök jött, a kávét megitták, közben folyt a csevegés –mindenről, csak munkáról ne még! Ez volt az elvük. Majd nagy sóhajjal felálltak, és neki fogtak a napi munkának. Általában egy bő negyed óra alatt el lehetett rendezni, ami sürgős… a napokban pedig még ennyi sem kellett. Így lett ideje, alkalma nyugodtan szétnézni emailjei között, és a társkereső felületen.
Ma valahogy nem is az emial-ekhez rohant… valami izgalom költözött belé, furcsa kis láz, mely azt súgta, nézz csak be! Nézz be mielőbb!
Egy levél várta, a társkereső felületen. Egy eddig teljesen idegen férfitól.
Furcsa dolgok kezdtek kavarogni benne. A névre, és ezzel adatlapjára kattintott.
Sanyika001 –ez a név… bújócskázó kisgyerek… ezt juttatta eszébe. Az adatlap szinte üres, igazából teljesen semmit mondó, kép nincs.
Szinte elhaltak reményei. Ugyan mi szépet írhat egy ilyen adatlapot összehozó valaki?
Biztos ez is az a „hello, bébi, dumálunk?” –figura… ha nem rosszabb…
Így kattintott újra a levelekre, és nyitotta meg az olvasatlant. Szeme már is furcsán csillant. Még nem olvasva el a betűket azt látta, nem látja hol van a szöveg alja!
A levél elvarázsolta. Úgy érezte, ez a férfi őt ismeri! Látja! Képek, fizikai jegyek nélkül is! Olvas a gondolataiban! Csupasz előtte… lelke egészen átlátszó, meztelen.


„Volt idő, hogy nem voltál még, s elveszett már, aki addig a mindent jelentette. S azt gondoltam reggelenként, nincs miért… nincs miért felkelni már! Úgy éreztem, minden ébredés végtelen nehéz! De valami űzött, vitt tovább! Talán a hiányod! A szomjam, őrjítő éhem arra, mit Tőled, akár csak morzsákban is kaphatok! Annyi álom elkísért, s annyi álom tört üvegszilánkjaira… s valami megmagyarázhatatlan erő újabb álmot, nagyon mélyről jövő álmot szült… s nem tudtam tenni ellene!  
Mikor adatlapodra kattintva megízlelhettem meleg hangulatodat, mi belőled árad, úgy éreztem, végre hazataláltam!
Úgy éreztem, gyertya lángja lobbant a bennem kialakult sötétben… s elvezet e halvány, még vékonyan világító fény Hozzád! S fényben fürdök majd…
Megéreztem. Az a nő vagy, az a kincs, kit besározott az élet. S ragyogásod titkolt, erőtlen… mert nem a megfelelő kezekben vagy! Nem tudsz kibomlani… Az a Nő vagy, kire a hétköznapok monotonsággal szürke fátylat vontak … sűrű szövésű, sok rétegű szürke fátylat; mely rejti őt a világ elől, és elzárja előle a világot. S talán én megsejtettem fakulóban lévő szemed csillagát…
S talán elindíthatom azt a varázslatot, mely felfed, kinyit, fényesít… s sugarait rám is szórja, nekem is szánja majd egy  kicsit…”

Ilyeneket írt… 
Anikó elolvasta, újra és újra… 
Szívét melegség járta át.
Kijelölés, másolás, word, beillesztés, nyomtatás.
Kezében a levél. 
A felületről kilépett. 
Főnökétől kért egy bő fél órát, ki kell mennie, a levegőre… Kisétált a szemközti parkba. A padok kétes állapotúnak tűntek, így hátát megvetette egy fa törzsén. A lombok közt átszűrődő fényen behunyt szemmel megfürdette arcát. Majd megnyugtatva ezzel kissé lelkét egyik lábát derékszögben hajlítva azzal is megtámasztotta  a mögötte álló fa testes törzsét. Felemelte a papírt. S újra olvasott.

Két napig nem lépett be a felületre. Nem tudott. Válaszolni akart, de nem csak annyit „köszönöm”.  S kicsit attól is félt, ha ebbe belekezd, majd szétoszlik szépen a varázs…félt, hogy amilyen váratlanul jött, úgy foszlik majd semmivé…

7. rész

Anikó erőt véve magán, egy hasonlóan szép levéllel válaszolt. Próbált a kapott levél mentén haladva, szinte mondatról mondatra válaszolni. Levele végén bocsánatot kért, amiért késve válaszol…
Így kelt útra levél, és válasz két, talán egymást kereső ember között…
Napokig jöttek-mentek az üzenetek. Néha kicsit, a felület segítségével on-line módon csevegtek is. Hangulatuk minduntalan emelkedett… fergeteges magasságokba ért.
Egyre többet megtudtak egymás hétköznapi adatairól is. Anikó őrzött is védetten néhány saját képet. Sokan azzal dühítették, hiába kérte az albumra írtan szépen: „ne kérd előzmény nélkül!”, mégis egy szó nélkül jelezték, ők a képet kérik…
Sanyika001 sok érzelmi történés után sem kért képet…
Egy csevegéskor meg is kérdezte Anikó a férfit: 
- Nem félsz, hogy csúnya vagyok?        
- Butaság! Csúnya? Te? Az nem lehet!

Ez megnyugtató és nyugtalanító volt egyszerre. Nem akarja látni őt a férfi? De alig gondolta ezt ki, máris megérkezett a rég várt kérdés, mit szólna egy élő randevúhoz… Megbeszéltek egy helyet, és egy időpontot. Majd ismertetőjelet akart Anikó.
-Kedves. Nem akartam eddig elmondani ezt… tudom, eljött a pillanat, melyben már nem titkolhatom tovább. –szólt bele a férfi, a telefonba, első híváskor, a randevú előtt, a köszönés után.
Anikó összerezzent. Jajj, vajon mit titkolt? 
-  Meg foglak ismerni, tudom! Nagyon pontos és jó leírást adtál magadról! S ha nem is láttalak még, tudom, jelenléted megérezném most már, ezres nagyságú tömegben is! S Te is meg fogsz ismerni…. A hely, mit választottunk, egy csendes, meghitt kis zug. S én híres ember vagyok.
-Híres? Ez.. ez mit jelent –szinte dadogott…
-Tudom, fel fogsz ismerni… elég ha ennyit mondok, hidd el.! Legyen annyi az ismertető jel: egy híres pasit keress!

Elbúcsúztak. Anikónak az az érzése támadt, hallotta már e hangot… s alig tudta elterelni a gondolatait a szóról: híres… Ki ez? Ki Ő? Ki Ő?

Ez a nap hozta meg benne a döntést, hogy a legtöbbet használt, irodai gépén háttérképet cseréljen…
Izgatottsággal telve vánszorgott mindkét emberben a következő két nap. A férfi tervezgette, hamarabb akar oda érni. Olyasmiken töprengett, vajon Anikó az a típus, aki mindig pontos?  
Anikó az egész ruhatárát százszor próbálgatta, fordítgatta, turkálta: mit is vegyen fel…

8. rész

Verőfényes nap köszöntött be. Mintha a természet is egy nagy találkozásra készült volna ép.. 
Sándor belépett a kis vendéglőbe. Kiválasztott egy kedves sarkot. Sem teljesen eldugva, sem nagyon szem előtt… látta a pincéren a meglepetés erejét… Megbeszélte, egy pohár narancslevet kér csak, egy hölgyet vár… még időben jött, későbbre beszélték meg, de itt akart lenni előbb…
A pincér bólintott. A sok fát rejtő belső tér meghittséget sugárzott. Az asztal melletti ablak belső párkányán muskátli virágzott. Piros.
Lassan teltek a percek… a helységben vendég nem sok volt… a levegő mégis megnehezültnek, vibrálóan feszültnek tűnt. Szinte pillanatonként nézett az órájára… ekkor vette észre, a falon is van egy szép, régi, szinte ódon kakukkos óra… de régen látott már ilyet!
S kinn… megváltozott kinn is az idő… elsötétült kissé… egy felhő került a nap elé…

Egyszer csak újra nyílt az ajtó. Belépett egy kecses női alak. Ezzel azonosan a nap elől arrébb kúszott a felhő…
Sándor megmert volna esküdni rá: miatta sütött ki újra! Belép, és a nap is kisüt! 
Szíve ujjongott: tudtam, hogy csodaszép! Gyönyörű!

Anikó a kis vendéglőbe belépve hirtelen alig látott. Meg kellett állnia. Amikor látása a fényesség –eltérés miatti állapotból kitisztult, tekintetét körbe hordozta. Sosem járt még itt. Szép hely! Hangulatos…
Szemei összeakadtak egy szempárral. Közelebb lépett, felé indult.
S kitörő örömmel szívében megállapította, visszateheti a két napja levett háttérképet…  ez az álma, bármily hihetetlen valóra vált!

‎2008. dec. 08.

Az előző honlapomról a hozzászólások, kép formában: