A pad
Magasra törő, ócskává kopott panelházak között jelentett oázist a kisváros lakóinak a régi park. Fái bölcs őrzői az itt felgyülemlett emlékeknek. A gyep mindig szépen gondozott, néha még virágot is ültet egy-egy gondos kéz a gyalogösvények kavicsai mellé. A park mélyén, egy hatalmasra nőtt, tekintélyes tölgy ölében pihent békésen a pad.
Valamikor voltak a közelben társai is, mára azonban őt vették már szinte csak észre az erre tévedők, a többiek erőteljes javításra szorultak volna már. Egyiknek támlája, másiknak ülőkéje volt törött, míg egy másiknak már csak vas lábai meredtek a semmibe.
Ez az egy pad valahogyan kibírta a részeg vandálok, a nagy havas telek, a nyári tűző napsütés erősen romboló hatását.
Nyár volt most is. Esténként a levegő felfrissült, tücsök ciripelt fáradt lábainál, s mindig jött valaki, igénybe venni szolgálatait.
Fiatal asszonyka jött, kisbabát tolva. Leült a padra, a síró kisdedet kiemelte a kocsiból, majd magához ölelte. Elhelyezkedett, s etetni kezdte. Idilli kép. Gyenge szellő támadt, lágyan megcirógatva a fáradt édesanya arcát. Gyermekének etetése közben egyszercsak mosolyra szaladt a szája. S eszébe jutott, a parkhoz fűződő sok-sok szép emlék…hiszen még nem is olyan régen volt, hogy a mostani férjével forró csókokat váltottak ilyesfajta nyáréjszakákon. S eszébe jutott, hogy pont e padon ült Péter, ő meg fejét az ölébe téve nyúlt el kényelmesen, s úgy kémlelték, számolták a fényes csillagokat. Felnézett a fára, s meg is állapította, akkor még jóval többet lehetett innen látni, ma már jóval terebélyesebb a pad fölé hajló fa lombja.
Az etetés véget ért, sietősen összeszedelődzködtek, majd elindultak. Egy kedves mosoly még újra átszaladt az ifjú édesanya arcán.
Kis idő múlva fiatal lányka jött. Szomorúságát messziről érezhette bárki. Leült, s hosszan, keserves zokogásba kezdett. Néha alig érthetően motyogott patakokban folyó könnyei között. Valamit arról, hogy nem érti, miért történt ez vele. S hogy tehetett az a fiú ilyet!? Vele!? Micsoda gaz alak! S hogy itt vallott szerelmet neki. Ezen a padon. Megfordult kissé, s egy bevésett szív alakot keresett meg a pad támláján, melyben két monogram állt. Ők vésték ide. Keze lassan és óvatosan simított végig kettétört szerelmük fába vésett, örök jelén. Düh szakadt fel benne, majd azonnal felváltotta valami mély szomorúság, és a holnap bizonytalansága. Hát mihez kezdjen most!? Mi lesz vele… Sírt még, sok sötétbe suttogott költői kérdés között, míg valahogyan nyugalomra lelt. Fejét két kézfején pihentetve támasztotta a pad támlájára. S meredt üresen egy darabig a semmibe. Mellkasa is megnyugodott lassan, majd felállt, s elindult, folytatni jelenleg fájó életét.
Ekkorra a parkot elöntötte valami kedves homály, árnyak és tompa lámpafények szinte romantikus tánca a nyáreste sötétségében.
Az égboltra kiköltöztek a csillagok, és méltóságteljesen pillantott a világra a telihold.
Tiszta, rendezett, egyszerű férfi került elő. Megállt a pad mellett, s egy darabig csak nézte. Szemébe könny szökött. Leült. S nem is értette, hogyan történhetett meg vele… hajléktalan volt, s ez a pad volt hónapokig az otthona. S előbukkantak emlékek. Szétszedett kartondobozokról, melyekből takaró lett; sörösüvegek csörgő zajáról, melyeket a kukákból szedett össze, egy csíkos műanyag szatyorba, hogy reggel mielőbb innivalóra váltson. Csikkekről, melyeket sietve dobtak el emberek, s melyeknek Ő akkor úgy örült. Piszok, hosszú hetek mosdatlanságának szaga, melyet ma is orrában tud érezni, pedig sajátja volt. S szörnyen szégyellte magát. Hogyan jutott ide? S nem is tudta, bár sokat kutatta, mikor is, miért is, hogyan is fordult élete a kisiklásból újra vissza, a normális emberi létbe…
Elindult új otthonába, várta a kis albérleti szoba, tisztán, rendben, rendezetten, s a munka másnap, a gyárban. A végre tisztességes élet.
A csend a parkot az élet örök, apró zajára, sajátos hullámhosszára váltotta. Nem jött most senki. S az ember azt mondaná: csönd honol. Ám ez a csönd: él. Mozog. Hallani. A zizegő faágat, ahogy szellő kócolja leveleit. A tücsköt, ahogy esti munkáját végzi: ciripel. A fűben lépkedő galamb kutató csőrének apró neszét. A messziről idehallatszó városi zajokat. Egy autó fékcsikorgását, egy közeli lakás nyitott ablakán egy család esti hangjait… a pad fájának reccsenését, ahogyan kinyújtja fáradt léceit.
S ekkor bukkan fel egy fehér szőrgombolyag. Mint egy nagyobb vattapamacs, nyakában rózsaszín nyakörv, s arról magasra nyújtózik egy bőr szíj, gazdájának kezében végződve. A kutyát esti sétájára lehozó nő sminkelt, haja tupírozva, lakkozva, hosszú körmei mintha ma lettek volna a rendbe rakatva, melegítője szinte új, s tökéletesen simul itt-ott kissé vitatható alakjára. Lassan, felemelt fejjel, várakozva lépdel. Majd lehajol, s a kutyus pórázát kikapcsolja: hagy fusson csak néhány kört a parkban. A nő a padra ülés előtt kezével lesöpri, majd többször szúrós, összevont szemöldökű tekintettel vizslatja, nehogy folt essen drága melegítőjén. Leül. Óvatosan haját, ruháját, ékszereit igazgatja. Makulátlannak kell lenni, hiszen sose lehet tudni: hátha pont ma fut össze az igazival…
A vattapamacs lobogó fülekkel körbeszalad a parkon, majd egy-egy fát, bokrot megjelöl. Újabb kört szalad, majd gazdája hívó szavára szót fogad, nyakörvére csatolódik újra a szíj, s elindulnak még, tovább.
Fülledt, igen hamis magyar nóta töredék hangja hallatszik fel. Dülöngélve közeledik egy alak. Férfi. Sportcipője fűzője lóg, jobb lába szárán a nadrágszár a zoknijába tűrve, inge a dereka egyik oldalán a nadrágból kilóg. Kacskaringósan jut el a padig. Kezében maradt, már kiürült sörösdobozát szájához emeli. Rázza kicsit, majd összegyűri, s találomra eldobja. Csörög a kavicson az alumínium. Rájön a szükség, így feláll, a fához imbolyog, az öreg tölgy törzsét fél karjával szorosan megöleli, másik kezével elkezdi bontogatni a ruhát, dolgát végzi.
Két kocogó tini ér oda, már közeledve látták a férfit. Vihogásukat alig tudják elnyomni. Az egyik copfos lány szájában megcsillan a fogszabályzó. Sietősre veszik lépteik, távozásukat a parkból az ittas férfi dühös pillantásai kísérik.
Lassan éjjel borul a helyre. Az utolsó későn fekvő is hazatér. A csillagok beszélgetnek csak a tölggyel, majd a természet is egyre halkul, s nyugovóra tér.
Béke honol a környéken.
Az éjt a hajnal sugarai lágyan ébresztik fel, s a természet is zajosabbá válik. Feltűnik újra a fehér vattapamacsnak tűnő kiskutyus, kit gazdája, bár még igen korán van, megint makulátlan ruházatban, sminkben sétáltat. Most kevesebbet időznek.
Sokat aludni nem tudó nénike jön. Remegő kezével botra támaszkodik. Leül a padra, és máris zsebében keresi zsebkendőjét. Úgy szerettek elsétálni ide… s itt lett rosszul. Oly hálás volt a fiatal fiúcskáknak, kik mobilon mentőt hívtak, amikor a Jóska rosszul lett. Hirtelen. S jött visítva, szirénázva a mentőautó. Műtét, remegő napok, s a halálhíre… Itt ültek együtt utoljára. Terike néninek így szinte zarándokhely lett e park, s e pad…
Vánszorogva, egyre hangosabbra váltva az alapzaj szintjét beköszönt az álmos reggel.
Cserfes kislány érkezik feltehetően a nővérével. Ránézésre úgy 5-6 év lehet közöttük. Talán a boltba mennek, a nagyobbnak még üres kosár ring a karján. A kicsi egyfolytában csak mondja. Ömlik belőle a szó. A nagylány bólogat, néha egy-egy 3-4 betűs egyszerű szóval reagál, mint: aha, igen, persze, ja, ühüm…
Majd két nagyjából középkorú nő bukkan fel. Valami vallásos füzetkéket lapoznak a padra ülve. S megbeszélik, merre, hová mennek, megváltani az embereket, hitüket hirdetve-terjesztve. Szemükben valami furcsa szánalom van az egész világ iránt.
Ekkor egy magas, néger férfi közeledik. Szinte megijednek tőle. Kezében térkép. Odalép a nőkhöz, és igencsak darabos magyarsággal, némi angolt, és ki tudja mily nyelvet belekeverve, mutogatva útbaigazítást kér. Megkönnyebbült sóhaj száll a tölgy lombjába, amikor igent bólogatva -mi szerint érti- elindul.
Hát így gyűjt a múló napok millió történésével emléket egy tölgy, s az általa féltőn óvott pad.
Napok jönnek, mennek. Kisteherautó érkezik. Munkások szállnak ki belőle. Körbejárnak. Cigire gyújt az egyik, nagyot húz egy műanyag vizesflakonból a másik. Az ingujjak feltűrve, előkerül néhány hatalmasnak tűnő szerszám. Fület sértőn felbőg egy kézi láncfűrész hangja. Éles pengéje az öreg tölgy délceg derekába vág. Reccsenve zuhan földre a másik oldalán egy magától letörött ág… a tölgy talán érezve már a véget, magában már csak azért imádkozik: egy kedves kandalló lobbanó lángja legyen majd hamvasztásának színhelye.
Néhány kíváncsi ember odagyűlik.
Újabb teherautócska érkezik. Munkások táblát helyeznek ki a park szélére. Tájékoztató táblát. Mely szerint itt, sok emlék drága színhelyén élelmiszer áruház épül. Hiába, kell a hely.
Mert így változik egy lakótelep. Így tör utat magának a fejlődő világ. S így oszlanak semmivé egyetlen perc alatt emlékek kövesült nyomának ezrei.
2008. júl. 7.