Erdei séta
Hideg volt. Nyirkos idő. A kora hajnal még nem talált szinte senkit az utcákon. Hamarabb ébredt fel, és indult el a szokásosnál. Régen járt kedves fái között. Oda vágyott. Beérve az erdőszélre leállította az autót. Kiszállt. Kabátjába magát mélyen belehúzva, belekucorodva lassan indult el. Mélységes csend honolt itt a tájra. Nem járt erre senki, autók zaját sem hozta a lengedező szellő. A természet sem hozott magával életjeleket, mint nyáron, mikor madarak röpte nyomán reccsen faágacska, vagy zizeg kutató csőrük nyomán az avar. Most a természet is pihent.
Egyre beljebb lépdelve a fák alá lassan kibújt kabátja rejtekéről, testtartása egyenessé vált, már nem érezte úgy, csontjáig hatolna a téli hideg. Szerelmes fáit fürkészte sokadszor, szeretettel. Itt, ezen számára oly kedves helyen szeretettel ölelték át egymást a fák. Párt alkottak, törzsükön, lombjuk tövében szinte arca is volt némelyiknek. Igen, itt mindig elérte őt a nyugalom.
Zaklatott volt most. Talán ezért jött ide. Helyet, teret, időt keresett a megnyugvásra, az elmúlt napok történéseinek átgondolására. Léptei, észre sem vette, egyre nyugodtabbakká, lassabbakká váltak. Az idő, mint tényező eltűnni kezdett, megszűnni, lényegtelenné válni látszott. Elérte kedvenc helyét. A patak mentén sétálva azt a helyet, ahol az ember és a természet összhangjának köszönhetően, nemes egyszerűséggel valósulhatott meg az erdőben erre sétáló számára, hogy beleüljön a patakba. Három tekintélyes fa, mindegyik igazi egyéniség, figyelte és óvta a közéjük helyet foglalót. Megnézte most is azt a három fát. A szelídet, ki barátságot árasztott, és jósága szinte kézzel tapinthatónak hatott. Majd a kissé közömbösebbet, de mégis kedvest, aki inkább csak óvó-féltőn borult az itt időzőre; és végül a kissé mindig morcosat, zsörtölődőt, akivel perelni támadt volna kedve… feledve ezzel is a saját gondjait.
Tekintete arrébb vándorolt, a vizet nézte. Fellelte benne hajának hullámait. A víz halkan monoton csobogása még jobban lassította légzését, szívverését és gondolatait. Észre sem veszi az ember, és megnyugszik itt.
Emlékképek villantak elő. Valahonnan az olyannyira múltból, hogy szinte már homályba veszett a biztos tudata annak, tényleg az ő emlékei-e ezek…
Régi nyáridők hangos kacagása, egy nyurga fiúcska kezét szorongatva… együtt szaladva, verve fel vidáman az erdő békés csendjét…
Vele, vele vajon fog itt járni valaha egyáltalán? Vele vajon lesz még bármi szépben együtt részük közösen? Gondjainak szürke fellegei kerültek elő lelkének nyomasztó sötétjéből. Rá gondolt. A szeretett férfira. Kivel már megízlelhette az élet legszebb csodáját: a ragyogóan tiszta szerelem felhőtlen boldogságát… s aki most oly távolinak, és oly messzire sodródottnak tűnt…
Néhány napja még úsztak a boldogság kristálypatakjában. A világ, a jövő, az idő, az emberek… mind-mind kirekesztettnek, ártalmatlannak tűnt.
S lám, mily törékeny dolog a boldogság! Most úgy érezte, hiába az erősen szívében lángra gyúlt, őszinte szerelem… mert ezt a boldogságot bizony most mégis eltűnni látta…Félt. Szerette volna megtenni, amit csak megtehet, hogy ne vesszen a semmibe, ne váljon kósza köddé az, mi még keze ügyében hever… ami a legnagyobb kincse gyarló kis életének…
Tehetetlennek és tanácstalannak érezte magát… Ritkán engedte meg magának a könnyeket… most azonban kézfeje szinte önkéntelenül mozdult, hogy letörölje az arcán észrevétlenül megindult könnycseppeket. Szerette volna megadni, amit csak lehet, amit csak adhat… igazából életét is adta volna, ha kaphat cserébe még egyetlen boldog napot: Vele.
Előtörtek mélyről könnyei. Két kezébe temette arcát, és egész testében rázta a zokogás ritmusa. Hosszú percekig ült így a hideg csendben, kedvenc fái alatt.
Felemelte fejét. Zsebkendő után kutatott zsebében, majd megtörölte benne magát. Galacsinra gyűrve kísérte vissza a papírt remegő keze. A morcos fát nézte végig. Tetőtől talpig, mint valamiféle árudarabot. Rájött: most is erősen morcosnak látja. Nagyot sóhajtva elmosolyodott. Körbehordozta tekintetét a tájon. Minden apró kis színt, minden fát, minden létező szemmel felfogható dolgot szeretett volna meglátni.
Ekkor jutott eszébe, nem is sok időt hagyott magának. Órájára nézett. Felállt, s halkan, magában szinte elköszönt a fáktól. Maga sem tudta, mikor jön, mikor jöhet ide legközelebb. S igazából újra az járt eszébe, egyedül nem szeretne idejönni… Hiszen neki még meg sem volt alkalma mutatni ezen számára oly kedves helyet. Pedig, igazából nem is oly régen –bár, most az elmúlt hét is egy örökkévalóságnak tűnt- mindössze néhány tízméternyire innen töltöttek el időt… együtt…
Akkor egymással voltak elfoglalva. Annyira, hogy más nem is tűnt érdekesnek, izgalmasnak…eszébe sem jutott akkor, hogy ide elhozza… másra kellett az együttlét.
Igen, egyszerűen nem tudott nem Rá gondolni szinte minden pillanatban!
Ily gondolatoktól gazdagon indult vissza az autó, és a napi teendők felé. Mire az autóhoz ért, megállapította, hogy nem jött rá, mit kellene tennie… nem lett okosabb ma reggelre sem…
S most, a hűvösen fázós reggelen kevésbé vigasztalta meg a tudat: azért kissé megnyugodott.
Egyetlen dologban biztos lett mégis: nem fogja könnyen feladni! A dolgok néha nehezen válnak elérhetővé. Az életben mindennek ára van; s néha az ár az: meg kell küzdeni.
S most, itt, a magányos séta végén ebben a dologban biztos volt már, nagyon: küzdeni fog! Míg bírja erővel! Megteszi, amit csak megtehet! Hiszen ez a szerelem többet jelentett, mint bármely más érték, mint a világ temérdek kincsnek tűnő kacatja…
Hát így indult el az a bizonyos reggel, mikor a szerelmes nő, félvén, hogy elveszíti azt, kit oly nagyon szeret, gondolkodó sétára indult munka előtt, az ő kedvenc fái alatt.
2008. április 25.