Ágota hangja

Egyszerűen éldegélt. Hosszú, szőke haját összefogva hordta. A gyerekeket tanítani nagyon szerette, volt hozzá türelme, mosolya, kedve. 

A hétköznapok során ő volt az iskola zenetanára. Tanítványai tehetségét igyekezett kibontani, s annál nagyobb ajándék, mint egy új tanítványban határtalan lehetőségeket, isteni adottságokat felfedezni: nem létezhetett számára. 
A karácsonyi műsorra a szokásos igyekezettel készítette fel diákjait. Mindössze két nappal a rendezvény előtt az egyik dalt kiderült, le kell venni a műsorról… a lány, aki énekelt volna, nyolc kis társa zenei kíséretével, beteg lett. Ágota sajnálta a másik nyolc gyereket. Annyit gyakoroltak, lelkesen, és akadt közöttük, aki a műsorban más szerepet nem is kapott. Az idő rövid volt, hogy valaki más betanulja jól a dalt. A gyerekek kérték, és biztatták: adja elő a tanárnő. 
Elsőre megriadt a kéréstől. Majd úgy döntött, ez a minimum, amit megtehet. 
Eljött a karácsonyi koncert estéje. A színpadon mindenki elfoglalta a helyét. Felcsendültek az első dallamok, és a lábak mozgásba lendültek: fenn a színpadi deszkákon is, lenn a nézőtéren is apró dobbanásokkal ütötte a ritmust sok láb. A lámpaláz messze illant, mint a mézeskalács illat a tűlevelű, fagyos éjszakában, a bejáratnál álló fenyőfa aljában… 

A hangokra figyelt mindenki, szívét megnyitotta, gondjait messze engedte. 
Fenn a színpadon kinyílt egy virág. A máskor szürke kis egér, egy szöszke tanár most szirmot bontott –észre sem véve magában a nagy változást. Ahogyan a zene megszólalt, és átjárta testét, az ünnepre megszépített haja ragyogóan csillogott, gerince egyenesebb ívet mutatott, tartása fenséges lett, bőre bársonyos, arca színt kapott, szemébe fény költözött.
A máskor láthatatlan lány most ragyogó nővé változott. Kinn az életben, a mindennapokban szelíd, halk háttér volt, ki másokat tolt előre, ebben látta önmaga minden értelmét…
Most, fenn a sokat jelentő deszkákon, szeretett hangszerei és tanítványai között a díszes csokor legérettebb virága lett…
Eljött a pillanat, amikor neki kellett énekelnie, több hangszer kíséretével a dalt.

A konferanszié szerepét betöltő fiú nagy tapsot kért már előre neki. Kezét tördelve, gerincét meghajtva, újraszelíd ábrázattal, szinte szégyenkezve fogadta e gesztust. Arca is pírra lobbant. A dal kezdőhangjai felcsendültek, átadta magát a hangok rezgésének, a ritmusnak. Lába lassan az ütemmel együtt aprókat dobbant, ujjai is mozdultak, láthatóan elengedte és átadta magát. Éneke szépen csendült, s a virág fényszirmot bontott, a dal közepétől teljes pompáját mutatva meg a világnak…
A következő tapsot már elfogadóbban köszönte meg… érezhetően csukva is be magát, az alázat leplei közé rohanva vissza.



          Sok ember éldegél közöttünk, ki önmagát maga előtt is rejti, s az Isten a neki adott tehetségének kibontása közben mutathatja meg, mekkora értéket alkotott, amikor őt, ezt a teremtményét a világra szánta, és életre segítette. 

Nagyréde, 2010. december 17.