A segítség ára

Előhang

 

  Aki ismer, az tudja, hogy erősen őszinte ember vagyok. Tény és tapasztalat, hogy barátságban ez közel sem hálás szerep! Sokan fordultak már meg körülöttem, és nagy részük ma már távol van tőlem –főleg lelkileg, főleg a társaságom keresésétől, kizárólag az őszinteségem miatt.

Elsőre minden ember azt mondja: őszinte vagyok.

Elsőre minden ember azt mondja: szeretem, és el is várom az őszinteséget!

Azonban mégis egy hazug világban élünk. Egy olyan világban, ahol a legtöbb ember hazugságban él, és a legmélyebb hazugság, amellyel körülveszik magukat, hogy önmagukkal szemben sem mernek őszintének lenni!
Ha őszinte vagyok magamhoz, belátom a hibáimat –a mai ember inkább valamivel eltakarja őket. Mondjuk leginkább azzal, hogy keres valakit, akiről pletykál, akinek a hibáit, botlásait emlegeti. Azt hiszik, ha másokról beszélnek, a saját életükre nem figyel senki…

Ember vagyok. Megbotlok én is. Követek el hibákat –de bele is mondom a tükörbe, hogy ej, most ez nagy butaság volt!

Az emberek addig szeretik az őszinteséget, amíg az nem róluk szól!
Amíg az nem igyekszik arra vonni a figyelmüket, hogy egy, vagy több saját botlásukkal, gyengeségükkel szembesítse őket! Amint ilyesmiről kezd derengeni valami –menekülnek. Persze sárdobálva. Az, aki őszinte mert velük lenni, azt inkább mocskolni kezdik –mert így kényelmesebb.
Még azt sem veszik azonban észre, hogy ezzel újra magukat minősítik, újabb botlást követnek el, és újra csak elkerülik a szembenézést önmagukkal, az életükkel, a tetteik következményeivel.

Sokakkal voltam már őszinte.
Magamból indulok ki. Ha magammal (is) őszinte vagyok, nem vagyok hajlandó mással sem az őszintétlenségre! Az őszinteségem tükör –mely szembesíti őket a valósággal.

Tapasztalataim hozzák ezt a képet bennem, amiért ilyennek látom a ma élők jó részét –tisztelet a kivételnek, ami hála Istennek, van, szintén szép számmal, és ez utóbbiak tényleg fényt mutatnak az alagút végén, lámpást jelentenek az élet sötétjében!

Többeknek segítettem már. Mondhatom, szinte kérés nélkül! Ha látom, érzem, jelét fogom bárhogyan, hogy valahol baj van, és nagy a baj –nem is kérem, hogy kérjék, megyek, teszem a dolgom, segítek, ahogy tőlem telik, és szépen lépek is tovább. Ezzel nincs is semmi baj! Ritka, és roppant kiváltságosan szerencsés az az ember, az a család, akinek élete során sosem kell, kellett nehéz időszakkal számolnia! Legtöbbünk átesik a nélkülözés, a kilátástalanság, a reményvesztettség idején! Tudom, saját magamról, hogy a váratlan, legapróbb segítség is milyen erőt tud adni, hogy fel tud emelni, hogy hozzá tud segíteni ahhoz, hogy megtaláljam azt a maradék, utolsó utáni bármit magamban, amit megragadva hajamnál fogva ki tudom magam húzni a bajból!

Van, amikor mindenki rászorul mások segítségére.
Van, amikor mindenkinek kell, hogy megtapasztalhassa idegenek önzetlenségét is akár.
Úgy tűnik, mintha ez is valami soha ki nem mondott, soha sehol le nem írt általános törvényszerűség volna, amit születésünkkor már magunkkal hozzunk…

Mivel áll mögöttem nehéz időszak, tudom, milyen érzés ha rajtam segítenek. S mivel újra és újra igyekszem segíteni másokat, tudom már, milyen hála érzettel jár, a lelkemben, hogy adhatok. Eleve a tudat, hogy szerencsésebb vagyok, ha csak egy paraszthajszálnyival is, mint akin segíthetek, és mellé az, hogy tényleg megteszem, és ezzel valakinek szó szerint akár az életét mentem meg –de legalábbis segítek jobb irányba terelni.

Amikor gyerekeket látok vészhelyzetben –a szívem szorul össze. Könny is gyűlik bőven mellé, ha arra kell rádöbbenjek, hogy nehéz helyzetükről mit sem tudnak. 

A    t ö r t é n e t 

Karácsony készült. Már ajándékokat csomagoltunk, az utolsókat szereztük be, még tippeket kerestünk, valami pluszhoz… rendszeresen látogattam adok-veszek csoportokat. Jó lett volna néhány apróságból pénzt varázsolni, jó lett volna az otthoni rend megteremtésének megkönnyítése érdekében néhány fölöslegessé vált dologtól megszabadulni, jó lett volna még valamit a férjemnek ajándékba kitalálni. Mondhatom, hogy a véletlen hozott össze Timivel.  

Ugyanígy sok kis ezt-azt hirdetett, és volt több kiírása, hogy keres használtan tárgyakat.

Mivel gyerekeiről ruházatot is próbált aprópénzre váltani, rákérdeztem üzenetben, cserében benne volna-e. Lányom kinőtt ruháit nehezen tudom hová tenni, pénzzé még nehezebben, mert fillérekért sem akarják megvenni, viszont kisfiú ruhára elcserélném. Benne volt. Megbeszéltük tehát, hogy 1 szatyor ruha tőlem egyenlővé válik 1 szatyor ruhával tőle.

Megbeszélt helyen, megbeszélt időben szatyrot cseréltünk. Máris azzal kezdte, hogy valami nem stimmel, mert Ő csak egy szatyornyit hozott, én meg kettőt. Mondtam neki, hogy én is hoztam kabátot, meg ő is. Egy tizenéves lány kinőtt, hosszított fazonú kabátja egyedül egy szatyor, és méretében nem igazán hasonlítható egy ovis korú fiú kabátjához. Darabra számolva biztosan megvan az!

Kérdezgetni kezdte, hogy megy nekem a használt cikk adás-vétel. Majd lassan kibukott belőle az elkeseredettség.

Megdöbbentett, letaglózott, hogy nekem, az idegennek, akit akkor lát első alkalommal, milyen nyíltan beszél szorult helyzetükről! Timi 3 gyerekkel, egyedül, albérletben élt. Jött a karácsony, és nem hogy ajándék nem volt még, amit a gyerekeknek a fa alá tehetne, de karácsonyfa se volt kilátásba, arról nem is beszélve, hogy azt sem tudta, szó szerint kenyeret tud-e az asztalra tenni!

Meglátogattam őket, egy szerényebb adománnyal. (Bementem a kamrába, és levettem dolgokat a polcról). E családlátogatás alkalmával megismerhettem a gyerekeket. Belemélyedhettünk abba, hogyan alakult ki a jelen helyzet.

A gyerekek lebegtek a szemem előtt! Az nem lehet, hogy 3 gyereknek nem lesz karácsonya, sehogy, és én ezt tétlenül nézem!
Láthatóan a gyerekek egy átlagos életvitelhez szoktak, ahhoz, hogy van ruha, étel, és meleg a lakásban. Fogalmuk sem volt, főleg a két kisebbnek, a két ovisnak, hogy itt most baj van! Életkoruknál fogva azt sem igen értették volna, hogy a Mikulás meg Jézuska miért bánik rosszul, szűkmarkúan a szegény, de jóságos gyermekekkel!? 

Alig pár napom maradt. Megpróbáltam a lehetetlent, és embereket, hegyeket mozgatni meg –hogy ez a probléma elodázódjon!

Lett karácsonyi ajándéknak való, csomagolópapír, karácsonyfa és karácsonyfadísz, élelmiszerkészlet, ruhák, cipők… akadt, aki a mozgósításomra az év végi jutalomként kapott Erzsébet utalványát adta a kis családnak! (Bogi, ha egyszer olvasod, köszönet érte!)

A karácsony meg lett mentve. Timi úgy emlegette ezt akkoriban, könnyek között, hogy „Te voltál, lettél a mi karácsonyi angyalunk!”.

A karácsony elmúlt, de a problémákat nem söpörte el a szél! A kis család helyzete ezzel csupán átmenetileg javult. Nem akartam elengedni a kezüket, igaz, erősen korlátozott volt, hogy hogyan, mit, mekkora mértékben tudok nekik segíteni.

Úgy gondoltam, az sehogy sem megoldás, ha folyamatosan mások jóindulatára, adományaira támaszkodnak.

Itt kell megemlítsem, hogy úgy éreztem, Timi szégyelli a helyzetüket, még ha annak ellenére alakult is ki, hogy ő magam minden tőle telhetőt igyekezett megtenni. Bármikor vittem hozzájuk bármit, cserébe ő is addig kutatott, míg adni nem tudott nekem valamit. Az adományozókkal nem szívesen találkozott –mert szerette volna kerülni a kérdéseket, amik az ide vezető útra kérdeznek rá. Megértettem ezt. (Itt jegyzem meg, volt adományozó is, aki úgy akart segíteni, hogy láthatatlan maradjon –nem vágyott rá, hogy könnyek között köszönjék meg százszor, hogy adott-; volt viszont nem egy, aki nem hitte el, hogy valaki másnak segítek, és mindaddig egy darab májkrém konzervet nem akart adni, míg nem biztosítom számára, hogy eljöhessen a kis családot személyesen meglátogatni, körülményeiket felmérni. Ez utóbbi bosszantott, hiszen számlákat, kimutatásokat, a bukszáját is szeretné megnézni annak, aki kér, hogy tényleg jogos-!? Nem érzik, nem tudják az emberek, hogy az, aki kér, már akkor kér, mikor végképp nincs már más kiút!? Akkor és ott úgy éreztem, nyilvánvaló, hogy aki már kér, az lehetőségei végére jutott, és ez számára a legvéső menedék, lehetőség az el nem merülésre. Másrészt az, aki annyira személyeskedni akar az adomány átadásakor, nem érzi, hogy kissé megalázó is lehet ez annak, aki nem akart kérni, de nincs számára mégsem másik lehetőség? Azokról nem is beszélve már, akik a szó szerint ötszáz forintnyi értékű adományukat úgy adják, hogy ezerszer várnak érte –lehetőleg minél több másik ember füle hallatára- köszönetet. )

Többeket mozgósítva, sokat kutakodva igyekeztem munkát keresni Timinek, amit a gyerekek mellett is vállalni tud. Minden jól jön elven olyasmit is, ami alkalmi jellegű, de esetleg mégis rendszeresen visszatér (takarítás háznál, napszám), és olyan 1 műszakos állandó munkát is, ami felvállalható. Több tipp, több információ futott össze. A szemöldököm felhúzása itt kezdődött. Ugyanis Timi sorra csípőből megmagyarázta, hogy miért nem jó ez, miért nem jó az. Egyetlen lehetőséggel sem jutott el addig, hogy legalább neki induljon, és megpróbálja! Bogi felajánlotta, hogy segít elintézni, hogy bekerülhessen helyben a közmunka programba. A lakásuktól alig pár lépésnyi sétára egy fóliaházban dolgozott volna. Az anyasági támogatásként kapott 30 ezer Ft-ot el nem érő havi jövedelme helyett, a gyerekek miatt igénybe vehető családi adókedvezmény miatt kézhez kapta volna a 100 ezer Ft-ot. Azzal érvelt, hogy reggel nincs, aki a gyerekeit útnak indítsa, és neki 7-kor kellene kezdenie!

Itt már kiment bennem az érzelmi biztosíték. A legidősebb gyerkőc ugyanis 14 éves elmúlt már. Igaz, hogy fiú –de elvárható volna tőle annyi önállóság, hogy felkeljenek, és eljussanak az oviba-suliba reggel a testvéreivel! Ráadásul szóltak neki róla, hogy elnézik neki, ha később ér be reggel! Arról már megint csak nem is beszélve, hogy a kicsik kezdhetnek már ¾ 7-kor is… Jött a nyár, és a nyári 3 hónapban sem próbálta ki az így felajánlott közmunkát!
Ugyanakkor folyamatosan sírt, mi lesz így velük, jön az iskolakezdés, aztán jön a tél.
Többször szóltam neki, hogy postást is keresnek, kézbesítőt, a falu postájára. Ugyan ott is korán kell kezdeni, de a reggeli első munkafolyamat után volna lehetősége hazaugrani, kelteni és elindítani a gyerkőcöket, majd menni a dolgára, és mire menni kell értük, a munkát be is fejezte! Állítólag kisegítő postásnak szóban felvették, majd mégsem szóltak neki, konkrét munkavégzésért soha.
Nekem kellett a pénz, a terveimhez, így szabadság alatt elkezdtem napszámba járni.
Hívtam, kellene még napszámos, a gazda abban is benne van, hogy 8-ra jöjjön, minden nap a ledolgozott időt órabéres elszámolással fizeti ki. Ha csak 2-3 órát ledolgozik naponta, a kenyérre, tejre, alap élelmiszerre való napi pénzecskéje megvan.
A válasz elsőként az volt részéről, hogy Ő egészségi állapotánál fogva képtelen rá, hogy epret szedjen.
Különösen merev vagyok abban a tekintetben, hogy nem értem, egyes emberek miért művelik ezt mindennel, hogy meg se próbálom, de máris eldöntöm, hogy nekem ez nem megy!?
Néhány nappal később újra hívtam:
- Timi, málnát szedni? A gazdának, akihez most járok, az is van. Elég bőven, és már kezd érni. 8-ra lehet jönni, ledolgozott órát fizeti ki. Málnát is vihetsz a gyerekeknek haza. Eleinte 1-2 óra, de 1 hét alatt beindul, és ha tudsz, délután 3-ig, 4-ig lehet dolgozni benne majd.

Állítólag egy másik falubeli mentén elígérkezett egy gazdához, szőlő munkákra.
Nem tudtam ellenőrizni –bizonyára így volt, el kellett hinnem neki. Kicsit később újabb munkalehetőségeket vázoltam neki, persze már előre tudtam, nem lesz jó, hiszen az egyik egy állandó délelőttös gyári munka, ahol reggel 6-kor kell kezdeni… Nem is lett jó.

Folyamatosan láttam tárgyait a hirdető csoportokban. Újabb adag ruhát vittem a gyerekeknek, és leültünk kávézni.
Addigra már többekkel beszéltem a faluban, akik azon kevesek közé tartoztak, akik ismerik őket –kicsit régebbről. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy igazából a baj náluk az, hogy Timi nem akar dolgozni.
Elkezdte megint a szokásos panaszt. Én pedig nekifogtam az őszinte szembesítésnek. Elmondtam neki, hogy nem értem, hogy az hogy van, hogy egyetlen lehetőséget sem próbált meg sem! Ha elkezdi a közmunkát, ledolgozik 2-3 hetet, és nem bírja, vagy tényleg nem tudja a gyerekeit belerázni abba, hogy reggel eljussanak a helyükre, és otthagyja, az is más!
Ha csak a nyáron háromhónapnyit ledolgozik, aztán visszamegy anyaságira, máris könnyebben indulhatnak az iskolakezdésnek, a télnek. Elmondtam neki, hogy ebben a faluban egyre többen úgy látják, hogy pont ő az, aki nem akar magukon segíteni. Természetesen megsértődött, felháborodott, és már-már szitkozódva sírt. Őt nem érti meg senki, azt senki fel nem fogja, hogy neki 3 gyerek van itt, amiből kettő kicsi.

Azt a mondatomat már valószínűleg meg se hallotta dühében, hogy a hozzáállásával bizony engem is lejárat; hiszen többektől kértem nekik segítséget, ahol mindig alátámasztottam a kérést azzal, hogy „önhibájukon kívül” kerültek nehéz helyzetbe; és a lehetőségek folyamatos, azonnali elutasításával bizony megingatja erősen ezt az állításomat.

Félbe szakítottam: Timi, 3 gyerekes családból jövök, két kisebb tesóm van, szüleim ugyan ott voltak körülöttünk mind a ketten, de mindketten több műszakos munkarendben dolgoztak, és nekünk el kellett jutni suliba, oviba! Én vittem a kisebbet az oviba, és ügyeltem rá, hogy a középsővel időben beessünk az iskolaajtón. Télen, nyáron. Tudom, mennyire nehezteltem érte sokszor; de tudom, hogy túl tudtuk élni, gond nélkül, és önálló, felelősségteljes ember lett belőlem hamar. Semmi hátrányunk nem számított abból, hogy kulcsos gyerekek voltunk!

Másnap meglepődve tapasztaltam, hogy napjaink vezető közösségi felületén (facebook) Timi törölt engem az ismerősei közül. Mára nem szívesen fut velem össze az utcán sem, ha így alakul, igyekszik másfelé fordulni, úgy helyezkedni, hogy köszönni se kelljen, nemhogy egyebet (mondjuk beszélgetni kicsit). Nagyfia is egy buszon utazik velem olykor, látom, kellemetlen számára, hogy megismerjen, köszönjön nekem.

Az Isten sem tud segíteni azon, aki magán segíteni nem akar. Ez bizony, tapasztaltam, például a Timivel való kapcsolaton, hogy mennyire igaz!

Mégis furcsa mindez, annak tükrében, hogy bár hangos a közvélemény attól, hogy hiányzik belőlünk az összefogás, az akarás, a közös tett; ha egy családon mégis akad, aki segíteni igyekszik, keserű szájíz a vége!

Remélem, ő nem több, mint csupán azon kivétel egyike, aki erősíti a szabályt!

Avagy sose feledd, csak azért, mert valaki eljátszotta a bizalmadat, még mindenki más érdemesnek bizonyulhat rá! –ezzel próbálom megőrizni pozitív másokhoz állásomat.

"Segíts a bajbajutottakon, így ha megint bajba jutnak, megint
                                                                                  eszükbe fogsz jutni”                                                                                                                                                                                                                                

          2017.02.09.