Gyermekkoromból saját emlékem igen kevés van. Sok akad persze olyan, amit saját emlékként őrzök –de ezek nem többek, mint unalomig hallgatott családi anekdoták, melyeket a sokszori ismétlés révén fogadtam el, mint talán tényleg egykor valósan megtörtént eseményt. Az alábbi történetben viszont egy képekben, illatokban, hatásokban zsigereimbe égett rokonlátogatást óhajtok megmenteni az utókornak. 

Anyai nagymamám legkisebb húga hogy, hogy nem szülőfalujától kellően messze eső településre keveredett, házassága révén. Bár akkoriban talán eleve összetartóbbak voltak a népek, jobban gyakorolták a rokonság tudatát, mint manapság; de igazából tényleg szeretettel viseltetett a két család egymás iránt. Időnként ők jöttek el meglátogatni minket, máskor mi kerestük fel őket. Egy-egy ilyen látogatás teljes napot igényelt. 

Jelzem, telefon, minden családban autó nem volt még természetes, mint manapság.
Apámnak egy hófehér Wartburgja volt. Azon a napon autóba ültünk, hogy meglátogatjuk a bujákiakat.  

A falu egy érdekes dombos-kanyargós terepre épült. A rokonék utcája is dombra járt, a házak mögött, a kisebb-nagyobb konyhakertek végében már integettek az erdő fái. 

A telek széles volt, két oldalán egy-egy épület. Fentebb a gangos hosszú parasztház, lentebb a nyárikonyha. Maga a lakótelek is szép szögben emelkedett.  

A Wartburg a szembe oldalon állt le, mire kiszálltunk, az öreg sógorasszony (Isten bizony, konkrétan a nevére sem emlékszem már, ha szégyenletes is; mert mindig így hívtuk. Mama testvérének, Boriskának az anyósa volt) lendületesen kicsapta a nyárikonyha ajtaját, és  megállt a 4-5 lépcsőfok tetején.
Sógorasszony az az igazi, testes, bőszoknyás, fejkendős, erős hangú, tömött bajuszú idős asszony volt.  Mikor a kiskaput megnyitottuk, olyan lendülettel köszönt oda, hogy én, mint gyerek, bizony belerezzentem.  

Belépve a rezidenciája ajtaján egy konyha-előszoba komplexum fogadott.  A bejárati ajtó mögött félmagas egypolcos fa állványzat állt, rajta 2 db zománcos vödör, azzal hordták be az udvarról a vizet. A két vödör között zománcos tányéron füles, zománcbögre. 

Ahogyan lépdeltünk felfelé az udvaron, láttuk, hogy visszalép az ajtón. Kezében a frissen vízbe merített zománcos bögre, meglötyögteti a vizet benne párszor, majd nagyot dobva kiönti az udvari gyepre, az épület tövében.  Odaérve hozzá, cuppan az arcunkon az üdvözlés, sorban. Majd kezében a bögre, másikkal benyúl az előkészített pálinkás üvegért. Teleönti a zománcos bögrét, és apám kezébe nyomja: Isten hozott titeket fiam!
Apám szeme majd fennakadt, hebeg valamit, hogy de hát ő ma még ám vezet, haza is menni kell valahogy, Sógorasszony majdnem nevetve mondja, hogy ugyan, hol van az még, meg különben is, jó zsíros leves lett ám a túlbuzgó kakasból, jó is hogy jöttünk, alig várta, hogy kést adhasson neki. Meg hát ne legyen már puhány legény, el ne játssza, hogy ő egy kupicával se sose iszik! Hát, apám valahogy lehajtotta a bögrében kínált üdvözlő aperitifet, és tény, hogy estefelé épségben haza is jutottunk.



     Sógorasszony sincs már, a fia, menye se él.

A rokonság meglazult, Bujákon huszonéve már, hogy én se jártam. Emléküket szívemben őrzöm, és ha vendégváró kupicával fogadnak valahol, megjelenik lelki szemeim előtt a pálinkával teli zománcos bögre, és a vendégszerető Sógorasszony.








Nagyréde, 2019.02.12. 



Megjegyzések
* Az email nem lesz publikálva a weboldalon.