Sosemvolt szerelem

Oly tipikus, és mindenki által ismert –hisz’ ki ne találkozott volna ilyesmivel a saját életében- az a fellobbanás két ember között, mely azonnal hamuvá porlad, és el is fújja messzire a szél. Az a történés, melyben érzelmek, egy-egy összevillanó, mindent elmondó tekintet indít, ám amelyben még csak egy csók sem csattan el –és talán le is tagadjuk, hisz le is kell tagadnunk, hogy történt volna közöttünk bármi.

Így voltál Te is nekem… hogy nem is voltál sohasem! S újra és újra felvillan bennem a csendes gondolat, melyben a napsugár írja csak ki a színtiszta égre: mi lett volna ha!?
Mi lett volna ha… ha ebből lesz érintés, csók, kapcsolat!?
Miért nem lett?
Tudom, oka vagyok én magam is –de oly könnyű volna Téged okolni mindenért; ám el kell vetnem ezt is, be kell lássam nem lehetsz hibás, hát marad a sors… rá lehet kenni leginkább. Nem is tiltakozik miatta. Tehát bizonyára tévút lettél volna, és én is tévút lettem volna Neked. Nincs közösen dolgunk, így kellett lennie. Miért nehéz mégis, hogy ne gondoljak újra vissza, arra néhány másodperces felvillanásra köztünk? Hiszen oly könnyű haragot gyártani, finoman megmásítani azt, akivel kibontakozott (de legalább egy rövid ideig botladozott), majd tönkre ment, és véget ért a kapcsolat. 

… mert el lehet hinni, hogy nem is tudott jól csókolni! Úgy csókolni, ahogy én szeretem…
...mert el lehet hinni, hogy folyamatosan csapta másoknak is szelet, nem vett komolyan, és jobb lett ez így!
… mert el lehet hinni, hogy valósan kiderült: nagyon mások vagyunk, mást akarunk az élettől, más ritmusra éljük a mindennapokat, tehát jobb is így, és el kellett váljanak útjaink…

Viszont hogyan szidhatnám annak a csókját, akiét nem tapasztalhattam meg soha?
Hogyan mondhatnám, akárcsak önmagamnak is, hogy más vehemenciával szeretünk szeretni –ha ezt sohasem tudhattam meg?Csak megtorpantottál… nagyra nyitottad kíváncsi szemem, majd elrohantál… és itt hagytad a felébresztett vágyat magad után.
Eldobnám. Letagadnám.
Néha hagyja.

Aztán felbukkan újra, mint a kisördög, és előkúsztatja belsőmből a gondolatokat: milyen is lett volna, ha nem elrohansz, hanem közelebb lépsz, és tenyered megérinti a hátam közepét, magadhoz húzol… jajjhj… ne.… 
...mert mindig ennyi. Egy fel-fel lobbanó emlék, mely mentén az apró pillanat úgy villantja fel az egykor felszított vágyat, mintha csak egy óvatlan ezredmásodperccel ezelőtt pattant volna lángra… 

             Elengednélek. Elhiszed nekem? S már úgy vélem, igen, nehezebb elengedni azt, akit szerettem volna szeretni, de arra alkalmat, lehetőséget sosem kaphattam… Elengednélek. Belátom azonban, ehhez gyenge vagyok: és talán míg élek, hol sűrűbben, hol ritkábban bele fogok sóhajtani a délutánba, estébe azzal, hogy megint csak Nálad járok gondolatban, és megintcsak csiklandoz az a régi kisördög… s újra és újra oda fogok jutni, bizony, mégiscsak jobban jártam, mégiscsak jobban jártunk volna, ha legalább egyetlen egyszer, legalább csak egy csók erejéig egymásnak esünk…

 

„Mellettem állsz, de érzem távol jársz.
A zene andalít, csak nékünk szól.
Még át is ölelsz, ez a perc enyém, átjár a boldog remény.
Egy édes tánc, egy végső bús románc, egy könnyes búcsúzás,
Nincs folytatás.
Itt állsz és vársz még, én is várok rád.
Úgy fáj, a szívembe tép.
Százezer féltés, bár ölelsz, ma még.
Úgy fáj, hogy nem vár a híres happy end.
Szép volt az álom, de mond hova ment?
Most még, még itt vagy és ez a perc oly szép, ma még!
...most még, most még.
Mi várhat reám, ha messze mész, csak kín és gyötrődés,
még úgy fáj, hogy nem vár a híres happy end.
Szép volt, de nagyon fáj most ez a csend.
Itt álltál, közel volt a boldogság.
Itt állsz, még vársz, de nincs tovább!!” 

2019.05.07.