HALLGASS!

„Én nem gyűjtöttem barátokat, sem ellenségeket,
csak hozza a sors, ahogy vonzza a szó az ellentéteket!”
/Szikora Robi/

Ezrek jutnak ma el a felismerésre: embertelen világban élünk!
Morfondírozások mentén, eltérő gondolatutakon ugyanoda jutnak: hiányzik a törődés, az egymásra odafigyelés, az empátia, az összefogás!

Születésemtől sorsfeladatom, hogy kiálljak magamért, hogy szóljak ott, ahol el akarnak hallgattatni. Születésemtől erősen szabályozni akarták, mit tehetek, mit gondolhatok, mit szabadna éreznem! Folyamatos veszekedések árnyékában, alkoholisták balhéiban, kifelé a látszatot nagyon fenntartani akaró hazugok gyermeki családtagjaként csak nőtt bennem az a belső felszültség, mely ösztönzött: TE ne hagyd, TE mondd ki! Te ne takard el, azt, ami az igazság!

Persze minden megszólalás ára kemény büntetést hozott magával, a nem idomulás tetteinek is borsos ára van! Megtörni, elhallgattatni mégsem tudtak, inkább csak arra tereltek: eljön még az én időm, hallatni fogom én még a hangom, és igenis, ÉN márpedig kimondom. Életem első szakasza hamar megtanított felismerni, és gyűlölni a hazugságokat, az elfedéseket, alap értékrenddé tette bennem az igazságérzetet. Fiatal felnőttként bennem ez már erős volt, és könnyen sérült. Ha pedig sérült, máris felcsattantam.

A beszéd, az írás, a kommunikáció talán nem véletlenül lett bennem jól kifejlett… hozzá igazították adottságaimat, készségeimet a feladataimhoz. Ma is, szokásomhoz híven, megszólaltam.
Rámpirítottak érte: hallgass! Miért kell neked mindent tudni? Miért kell neked mindenről szólni? Nem feladatod mindenre reflektálni!

Persze beindult azonnal a neveltetésem által belémverni kívánt reflex, hogy kicsire húzzam magam, és azt mondjam csendben, csak magamnak: bizonyára igaza van! Talán tanulnom kellene hallgatni is… Talán tényleg… talán….

Órák teltek el, mire átszűrödött bennem ez az egész. (Mentségemre legyen mondva, dolgoztam közben, így nem volt arra áradó időm, hogy az élet kommunikációs folyamatain morfondírozzak naphosszat).

A némaság lett a világ gondja! Jogokat adtunk már mindenkinek, jogokat adtunk a tolvajoknak is! 

Ha rendőrkézre kerül, tettenérés közben egy bűnöző, jogaira törékeny üvegként vigyázni kell, mert ha hangoskodik, kiabál, perel, és jogvédőre lel: végül a rendőr kerül börtönbe, s kártérítést kap a tolvaj! Jogokat adtunk mindenkinek, a tolvajokról, bűnözőkről nem illik már szólni, mert azt szajkózzák, családja van, rájuk tekintettel kell már lenni!
Némaságba vonul a nép, az illem mára ezt kívánja! Némaságot szült a fene nagy empátia!

Technikailag fejlődünk, tele az utca, a házak, már az autók is kamerával. De az ember, ha lát, hát hallgat.
Fejét elfordítja, s nem szól senkinek. Örül, ha rá nem találnak, nyilatkoznia se kelljen. A némaság lett a biztonság. Ha szólsz, Téged is megszólnak, ellened fordítják, és bajt hozol fejedre!



A közöny népbetegség,
a „nem akarok látni”,
 a „nem akarok cselekedni”,
a „ez nem tartozik rám”,
és a „ez nem az én dolgom”  mocsarában önzően csak magunkat mentjük, a lelkünket ápoljuk, ne is sértse még a békénket se semmi! 

Forduljunk el, és amit nem láttunk, nem is történt meg!

 
Majd, ha minket ér baj, és mindenki körülöttünk ugyanezt a kialakult népszokást követve segítő kéz nyújtása helyett, egyet köhintve látványosan fordul el, bizony megdöbbenünk!
HÁT MILYEN VILÁGOT ÉLÜNK!? Emberek!?

Jogokat adtunk a bűnözőknek, és a némaságot tettük nemes gesztussá. Az elfordított fejet sajátítottuk el, önvédelemnek, s a közöny palántáit neveltük fel általa. Jogokat adtunk már mindenkinek –s talán úgy estünk át, ama bizonyos ló túlsó oldalára, hogy nem is fájt benne egy másodpercnyi mozdulat sem.

Nem lehet, hogy amikor felismerjük az együttérzés hiányát, az összefogás nyomokban sem fellehető magányos nyugalmát, akkor az önként vállalt némaságban kellene az okokat keresni!? Nem lehet, hogy régebbi gyökerekre visszanyúló erkölcsi értékeinket kellene visszaállítani? Nem lehet, hogy „joga van” és „joga van” között igenis prioritást kellene tenni?

Felszólaltam. Körözést adtak ki egy ember ellen. Pontosítok: elfogatóparancsot.
Itt jár köztünk… és amit tudtam, és kimondtam, egyesekben csípőből kihozta, hogy rámszóltak HALLGASS!
Joga van a tolvajnak, legyünk tekintettel a családjára! Milyen lehet ezt olvasni a gyerekeinek?

Jahj, igaz, igaz!

Ám mégis, azoknak a falusi lakosoknak, akik között otthonosan jár-kel, nincs joga tudni, hogy egy olyan ember sunnyog közöttük, akivel nem árt vigyázni?

Értem, hallgass legyen a nevem. Ne szóljak, ne tegyek. Holnap viszont álljak be azok közé –mert elvárás ez is-, akik a hétköznapokban hallgatnak mind, de egy választás hajnali árnyékában oda jutnak, hogy az a baj, hogy nincs a magyarban képesség, szokás, az összefogásra, az empátiára…

(alább 1 zenei videót hozok, ha csak 1 képet látsz, kattints a kép közepére, és elindul)

Nagyréde, 2025.11.11.