(alább 1 zenei videót hozok, ha csak 1 képet látsz, kattints a kép közepére, és elindul)
Amikor rád tör a rossz, amikor a padlóra kerültél, világodat magadra zárod, jó szorosan.
A világ sötét lesz, a hangok felerősödnek, és a legkisebb nesz is ijesztővé válik.
Vársz.
A külvilágot egyre távolabb tolod, és csak a hangjaiból jut be hozzád valamennyi.
A pozitív hangok el sem jutnak, el sem érnek Hozzád.
A világ sötét, hideg, nyirkos, félelmetes, és úgy érzed, rezzenéstelen.
Az idő megállt.
A baj, a fájdalom ott lüktet, dobog a mellkasodba, a dobhártyádon, a nyaki ütőérben, és a fejedben is.
Megáll minden.
Nincs tovább.
Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít.
Azt mondják, idővel megoldódik minden, és csak a szépre emlékezünk.
A padlón kucorogva, fájdalommal és keserűséggel a lelkünkben nevetségesnek tűnnek ezek a közhelyek, és úgy érezzük, bizony, ránk csak nem tud vonatkozni… pedig jó volna…
Kiút… nem sejlik fel a sötétben, nem bújik meg egy sarokban sem…
Úgy tűnik, hogy ez a mélypont maga a vég…
Eltűnnek a remények, ködje sincs bármit hozó változásnak.
Az életünk lett rezzenéstelen.
Csak azt nem értjük, most miért is vagyunk. Miért fúj újra és újra levegőt ki majd be a tüdőnk. Várjuk az utolsó csattanást, ami meghozza a visszavonhatatlan véget.
Előbb riadtan, remegve, félve várjuk… majd nem is értjük, hogy fordult át, de már számítva rá, megváltásként hívjuk.
Legyen végleg vége!
Ez a sötét moccanatlaság, amelybe kerültünk, és ami körülvesz, maga az élettelenség!
Elég!
Ebből elég!

Rés támad valahol…
Talán egy tudatlan ajtót nyitott…
S vibráló, hihetetlen fényes csík jelenik meg a padlón.
Fel sem fogod, hogy reménysugár.
Valami benned is csillan.
Látod a napfénycsíkban az élet jeleit.
Porszemcsék járnak táncot, egymást kergetve. Fény ömlik, melegség, kacagás emléke.
Élet.
Hív, de még félelmetes és szemet-lelket bántó ez a merész fény…
Hogy merészeli?
Betör magamra zárt, megkövült világomra?
De nem kér engedélyt mégsem… jön…
A rés tágabb lesz, lassan, és a fény egyre szélesebben ömlik…
Melegedni, engedni kezd benned valami…
Vágy rá, hogy öleljen körbe, emeljen fel…
S áradóbb lesz, lassan elér, megsimít, lágyan… felmelegít, majd felemel.
Visszatérve az időbe, az emberek közé, az egyszerű életbe, a hétköznapokba eszedbe jut, hogy azt mondták, az idő…
S igen, a sebeken heg támad, gyógyulni kezd, és egyre halványabban fáj… Ha be nem is gyógyítja, segít elfogadni…
S ha nem is az idő teszi… talán a sors… a fény, a melegség, maga a lüktető, pezsgő élet, mely újra magához ölelt… szorosan.
Emlékezni?
Fogunk.
Átélt fájdalmunk újra és újra fel tud sajdulni bennünk.
A kérdések kiabálnak a fülünkbe…
Nem, nem múlik el.
Nyoma marad.
Heg, lüktetés, riadalom…
De megtanulunk együtt élni a sebeinkkel…
... s megtanuljuk, hogy az ÉLET még magához ölelhet…
S ha magához ölel
előfordul még, hogy élni jó!
(alább 1 zenei videót hozok, ha csak 1 képet látsz, kattints a kép közepére, és elindul)
2016.09.05.